Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-10-01 / 10. szám

s

z

E

T

M Ű V É

KÉPZŐMŰVÉSZET

Nagy István emlékkiállítás a Nemzeti Szalonban. Az elmúlt hónap képzőművészeti krónikájának Nagy István a sztárja. Az egyénisége pedig egyáltalán nem sztáros, nincs a művészetében semmi hivalkodás, semmi önreklám. Az önarcképéből egy pedáns tanítóbácsi néz ránk a drótkerítés okuláréja- mögül. Az önarcképek legtöbbször nagyon ránéznek az ejnbérre, visszanéznek, hiszen tükörből festik. Nagy István önarcképének még erősebb a nézése, mint amit megszoktunk. Száját is összehúzza, a homloka is ráncot vet egy kicsit, „mintha szíve-lelke a Szemében volna“.

Szokás, manapság, elég rossz szokás: a szerint választani külön a művészeket, hogy az életet nézik-c maguk körül vagy a művészi szépséget. Hogy is lehet ilyen különbségeket tenni. Éppen Nagy István képei mutatják, nagyon szépen, hogy a valóságot és a szépséget nem lehet összeveszejteni. Szemrevételezni a világot és papíron vagy vásznon megformálni, ugyanegy munkája ez a festőnek. Lehet, hogy nem rögzíti le mindegyik képét, amit megnéz magának, az is lehet, hogy egy látomását több képén is megpróbálja kibontakoztatni. Az biztos, hogy Nagv Istvánnak minden képe meglátott, megnézett kép. Nem hazudik ö nekünk egyetlen fát, egyetlen arcvonást sem.

A fotograíálás és a naturalista .festés elég kétes hangzást adott a képek dícsérésének: „Mintha itt volna előttünk“. Nagy István portréinak pedig éppen ez adja az értékét, a pontos megjelenítés. Még aprólék részleteket sem fél odarajzolni, kékmundéros közvitéznek a pikáját és paroliját. Pedig kortársainak festői modora a színekben való pompázást és a formák agyafúrt átlényegesítését kívánta volna. 0 megmaradt igazmondónak, de nem volt se nívótlanabb, se festőietlenebb, mint a páváskodó többiek. Vidéki maradt haláláig, de mucsai elfogódottság sose érzett rajta. Megjárta a divatokban áj.uldozó Európát, de nem lett tőle „modernebb“. i

Művészi forradalmat nem fog csinálni Nagy István, de a képeihez sokszor el kell járnunk, hogy hüsé-. get tanuljunk tö.e, festői és emberi hűséget.

Barabás Miklós festményeit a Fővárosi Képtár új fiókintézménye mutatta be: a Rózsa Miklós Síalon (azelőtt Művész Galéria). Nem volt nagy művész Barabás Miklós, de mégis érdekes az egyénisége képzőművészetünk történetében, mert ő volt az első közismert és közkedvelt festőnk. Olajfestményei erőtlenek, a kisimított arcokban és kieirkaimazott ruhadíszekben semmi nagyvonalúság nincsen, a színeket is leegyszerűsíti és elközönségesíti. Annál több örömünket lelhetjük víz- - festményeiben. A Lánchíd alapkőletételének szép vörös, drapériáit és impozáns gerendaszerkezetét akármelyik mai festő példának vehetné.

A színnel és ténnyel is mer játszani. „Festönő“ című vízfestménye a szobai világítás éles ellentétéit, velencei képe az alkonyat egyre mosódó szürkeségét pontosan ábrázolja. Riport-képei is nagyon érdekesek,, például a Lánchíd építkezéséről készített tusrajza/' Olajképei a jól fizető polgári megrendelők festőjét mutatják be, csak apró képein tűnik elő egyéniségének igazi alapvonása; a nemzet fejlődéséért lelkesedő és aggódó hazafi.

Száz m a g y a r m ű v ész k iállítása a Fővárosi Képtárban. Élő művész mind a száz. A „Magyar valóság“ kiállítás modern anyagához képest nem hoz sok újat ez a kiállítás, legföljebb a vidékiek bőkezűbb szerepeltetését. Nyugodtak lehetünk tehát, hogy a Fővárosi Képtár igazgatójának következetes és határozott véleménye van festészetünk mai állásáról és jövő fejlődéséről. Művészi és politikai szempontjaival mindig

630