Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-10-01 / 10. szám
1 Az ifjú Adynak ez a Iíossuth-értékelése lényegében visszhangja volt az akkori „kuruc“-típasú, tehát Habsburg-ellenszenvű magyarsúg Kossuth kultuszának. Ám elfogulatlan kritika se vonhatja soha kétségbe Kossuth maradandó jelentőségét a magyar nemzeti öntudat növelésében. Több évszázados idegen uralom alatti megalázkodás, megalkuvás nyomasztó keserűségei közt II. Rákóczi Ferencien sem testesült meg oly nagy tömegekre kiterjedő hatékonysággal a magyar nemzet önállóságának, függetlenségének, felszabadulási vágyának eszméje, mint Kossuthban és Kossuth által. Kossuth nemcsak 1848/49-ben, hanem egész hosszú élete folyamán egy életté valósodott legnagyobb méretű Jókai-regényhős volt, mesés képességeivel, személyi varázsával világra szóló érdeklődést tudott felkölteni Magyarország tragikus sorsa s önmaga iránt. S népe fantáziája olyan mitikus magaslatra emelte, ahonnan az idők változásai sohasem szállíthatják le. S bár Kossuth alakjának ebben a jókaiszerűségében van benn valami tömegekhez szóló teatralitás — ezt többékevésbbé megtaláljuk más népek héroszaiban, például Gainbettában és Garibaldiban is. Adyban azonban már 1903-ban megrendült az ő kultuszos Iíossutlilisztelete. 1903 május 1-én a Nagyváradi Napló-ban Nevezetes Május c. vezércikkében a következő sorokat olvassuk: ,,Ma már igazi Kossuthimádók nincsenek s a liberális eszméket is lejáratták ez eszmék gyönge és gyáva katonái...“, majd tovább így elmélkedik: ..Voltaképen... kormánypártiak, ó-liberálisok, újak, konzervatívok, agráriusok, néppártiak. Kossuth-pártiak, nacionalista függetlenségiek mind egyformák: impotensek és vakok... az ország népe pedig sinylődik, vért és könnyet izzad s vándorol kifelé. Ez a parlamentarizmus, ez a mai formájú, elveszett. Embereknek kell jönniök, kik megcsinálják az újat. mely nem láncolódik majd vad sötét kősziklákhoz, de épül az ország erején, az ország egész népén, mely népképviselet, valóerős, egész, bízó és munkás férfiakból.“ Ady jól felismerte a magyar politika irányvesztettségét. Három év múlva, Í906-ban, csakugyan egybe csapzódott az új Wekerle-kormányban az egész elvtelen magyar parlament egy úgynevezett nemzeti koalícióvá. Az új-liberális Wekerle, az ó-liberaíis Andrássy Gyula, a függetlenségi párt jobb- és balszárnya: Polónyi Géza, Justh Gyula és a se-színű Kossuth Ferenc, az agrárius Darányi, a katolikus néppárti jRakovszky István, a nemzeti párti örök naiv, becsületes, masokat s önmagát áltató Ápponyi — mind-mind a vészesen konok és vak, dé náluk mégis elvibb és következetesebb Tisza István elleni gyűlöletükben találták meg azt a platformot, amely végre a régóta áhított hatalom bársony székeibe segítette őket. Adynak a magyar parlament fölényes biztossággal odavetett helyzetrajzán túl az ő monumentális realitású történelmi érzékére is mutat, hogy a régi rend megállíthatatlan bomlásából egy új politikai rend szükséges eljövetelét következteti kim Ide kell iktatnom, tíz évvel előbbre menve, Ady „Kétféle velszi bárdok“ c. versét, amely tömör költői összefoglalása az ő már i903-ban élesen kijellegzetesedett .meines úr“-ellenes és egyáltalán úr-ellenes politikai világnézetének. (A kétféle velszi bárdok: a magyar költők s legfőképen Arany János, aki a Bach-kormánynak arra a közvetített felszólítására, hogy írjon egy olyan költeményt, mely közelebb hozhatná a magyar népet az uralkodójához, A Velszi bárdok c. költeményével tiltakozott e megbízatás ellen, viszont másrészről az ő Toldi-triológiájának nemes származású hősében mégis az idegenvérű királyához szivvellélekkei hű alattvalót énekelte meg és testamentálisan is hálálkodott a Margitsziget akkori fejedelmi urának az Őt megbecsülő szívességéért.) Idézem az Ady „Kétféle velszi bárdok“-ját: A fátyol borult, az asztal terült, * örült az úr-rend a Deák-i tettnek. Fecer.unt irtagnum áldomás s Buda Filoxerállan hegyei. lihegtek. 613
