Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-10-01 / 10. szám
Fejtegetésem végére értem, pedig eddig egyetlen szót sem szóltam arról, hogy mik is hát a természettudományi nevelés legégetőbb kérdései napjainkban. Iljin könyve azonban felment az elmélkedés kötelezettsége alól, mert úgy ahogy van, kész felelet. Itt legfeljebb csak arra szorítkozom, hogy összefoglalom azt, ami az eddigiekből amúgy is nyilvánvalóvá lett. 1. Annak a természettudományi munkának, mely jelenünk követelményeihez mérten nem a tanítás, hanem a nevelés érdekében íródott, feltétlenül érdekesnek kell lennie. Érdekessé viszont csak úgy válhat, ha minden mondanivalóját a legalapvetőbb emberi érdekre, a létérdekre vonatkoztatja, mert az élet nem az érdeknélküliség fényűzése, hanem az érdekbevágóság szükségszerűsége szerint igazodik. Ha ilyen életirányító erő sugárzik belőle, felkeltve a „műveletlen“ sokaságban az igényt élete folyásának szabályozására, „művelt“ sokasággá szervezi azt. Szervezi — szándékosan használtam e kifejezést, mert „irányzatosságával“ küzdő csatarenddé kovácsolja tömegét. Az írányzatosság égjük legfeltűnőbb sajátsága Iljin könyvének is, de a „tendencia“ rfem úgy lóg ki belőle, mint a lóláb vagy ama bizonyos szalag a szentek szájából a középkori képeken, hanem benne gyökeredzik a valóságban, melyet híven mutatott be. Minden hangos szónoklatnál és minden terméketlen fejtegetésnél sikeresebben hiteti él ez a könyv, hogy egy járható utunk van: a szocializmus útja. 2. Ahhoz, hogy híven tárja fel a tudós a valóságot, látnia kell legalapvetőbb törvényszerűségeit. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem írhatja le mint valami állapotot, azt, ami van, hanem egy folytonosan tovahömpölygő folyamat pillanatnyi alakulásaként kell elbeszélnie; másrészt azt. hogy egészében, nem pedig részeiben kell azt közszemlére kitennie. Ez utóbbi követelmény szerint a szaktudományok parcelláit körülhatárolt magántulajdonként művelő kutatók ideje lejárt s végre felvirradt azokra, kik a „tudományok összeségének“ tágas birodalmát köztulajdonnak tekintve szétnéznek egész látóhatárán. 3. A valóság hű feltárásának alapfeltétele a megérzékítés készsége, mert ha kézzelióghatallan elméleti játékká légiesíljük azt. ami vaskos gyakorlati tapasztalat, már nem a „tárgyról“, hanem az „alanyról“ adtunk számot, magunkról csupán és nem a világról. Ezeknek következtében: a) A tudós termékeny szempontja és a művész páratlan megérzékítő készsége csak színre különbözik, de lényegében megegyezik. Egyik sincs a másik nélkül s így a valódi művészet tudomány is, a valódi tudomány művészet is. „Csodálatos, de igaz történetek arról, hogyan állította az ember a maga szolgáldtába a természetet“ — ez a könyv alcíme. Nem szándék nélkül való, hogy ez. Mert a tudomány igaz történetei mindig csodálatosak s a művészei csodálatos történetei mindig igazak. Másként: ily értelmezésben a szép és az igaz sohasem mondhatnak ellent egymásnak. legfeljebb a körül eshetik hiba, hogy nem mind szép az, amit szépnek tartanak s nem mind igaz az, amit igaznak tartanak — általában. Biztosain sokan hajlandók e kettő találkozását az adott esetl>en a véletlen játékának minősíteni, hiszen annyi „művészi“ alkotás van s köztük oly kevés, mit „tudományosnak“ is mondhatnánk és a tudományos alkotások özönében is alig akad, mi művészinek is beillenék. Dee kölcsönös jelleg hiánya annak is lehet az áruló jele, hogy igaz művészetet és tudományt Diogenes lámpájával kell keresnünk. E mellett szól, hogy az emberiség legmegdöbbentőbb erejű művei — akár az ó-, akár a közép-, akár az újkorból valók — nem tudhatni: művészetnek különbek-e vagy tudománynak. b) Sem a művészettől, sem a tudománytól nem idegen a politilca — s ezt a tételt csak akkor vonhatjuk kétségbe, ha komolytalanul handabandázunk csupán a művészet és tudomány élctformáló erejéről, de őszintébb meggyőződésünk szerint a művészet is. tudomány is öncélú, önmagáért való. Vajda László IV. ' 602
