Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-10-01 / 10. szám

A TERMÉSZETTUDOMÁNYI NEVELÉS KÉRDÉSEI

ILJIN „HEGYEK ÉS EMBEREK“ CIMÜ MÜVE KAPCSÁN

Az újabb orosz irodalom termését csak a felszabadulás után kezdhettük ízlelgetni. A természettudományi művek különösen keresett cikké lettek és éppen ezért sok szó esett róluk. Eddig a művészféle embernek, ha kezébe akadt ilyen könyv, leginkább a szépsége ragadta meg, a tudósfajtát igazsága győzte meg, a tömeget érdekessége ejtette meg. Akit nevelővé avatott a végzet, az éppen eleget gondolkodhatott e három furcsaságon. Mert: először — ami a művésznek a szépség megtestesülése, abban a tudós hiányolni szokta az igazságot; másodszor — ami a tudósnak az igazság megnyilatkozása, abban a művész rendszerint hasztalan keresi a szépséget; s harmadszor — ami akár a művésznek^ szép, akár a tudósnak igaz, azt a tömeg legtöbbször az unalmasság netovábbjának tartja. Legalább is eddigi tapasztalata szerint így volt ez majdmindig. Mi történt most?

I.

Nevelő létemre életemnek legfőbb s teljes egészében talán soha meg nem oldható kérdése az, hogy mint közvetítő, miként tegyem érdekessé a tömegnek a művészet és tudomány rámbízott javait, s így először a harmadik rejtélyt kezdtem bogozgatni.

Visszaemlékeztem arra az időre, ami talán egész életemet meghatározta, gyerekkoromra. Sokadmagammal érdekesebbnek tartottam azt, amivel az iskolán kívül „önszántamból“ foglalkoztam, mint azt, amivel az iskolán belül „parancsszóra“ kellett törődnöm. Érdekesebbnek, mert akkori testi-lelki valómnak érdekében állt, hogy vezérként pártot szervezzek s komoly ütközetet vívjak Aquincum romjai közt az ellenpárt vezérével, vagy egyetmást kiterveljek — szekeret, vasútat, házat, sőt egész falut — s kartonlapokból kiügyeskedjem, vagy határt nem ismerve vesszek bele az olvasás gyönyörébe. Felébredt gyerekkori emlékem sejttette, hogy eredetileg az érdekes az érdek irányába esett. Nyelvünk tanúsága is bizonygatta, hogy így volt, hiszen egy tőről fakadt a két szó, azt hitte hát az ember, hogy az az érdekes, ami érdekli, mert érdeke kényszeríti, hogy törődjön vele. Érdek — érdekes: ma is mindennaposak szájunkban e szavak, de valahogy egymásnak feleselő jelentésben használjuk őket. Az érdek-re egykönnyen rásütjük a szégyen bélyegét, mert aiacsonyrendünek tartjuk azt a valamit, aminek nevet ad s hallatára effélékét gondolunk: korlátlan önzés, könyökölő törtetés (ez ok miatt azzal szemben is élni szoktunk a gyanúperrel, amit közérdeknek kiáltanak ki); az érdekes-t nemesi oklevéllel tüntetjük ki, mert magasrendűnek érezzük azt a valamit, amire címkéül ragasztották s a lemondó önzetlenség, az élet vásári, vagy ha úgy tetszik, harci tülekedéséből való előkelő „kivonulás“ képzete támad fel bennünk. Ily értelemben társult azután az érdek-kel az érdekbevágóság, az érdekés-sel pedig az érdeknélküliség fogalma. E jelentésváltozás arra figyelmeztetett, hogy az idők folyamán nagyot változott a társadalmi valóság is, mert hiszen a szavak jelentése a szerint formálódik, hogy adott körülmények között minek a jelölésére használják azokat. Tolsztoj megállapításai azután fényt vetettek e * fejlődés útjára is. „Tudomány és művészet“ című írására gondolok. Észrevette, hogy a közösségi életben végleg elkülönült a munka robotosainak és a szórakozás dőzsölőinek a tábora. Azok tömérdeken vannak, ezek száma pedig csekély; azok a dolog miatt sohasem juthatnak hozzá az élvezethez, ezek az élvezet miatt sohasem szakíthatnak időt a dologra. Látszat szerint tehát a munka rabjai fejtenek ’ ki igazán érdekbevágó tevékenységet — érdekük, pontosabban á legzsarnokibb érdek, a létérdek készli őket arra. hogy folytonos do-597