Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-01-01 / 1. szám

M

Z E

T

ZENE

Az elmúlt hónap nagyon gazdag volt jelentős zenei eseményekben.

A hatvanötéves Kodály . Zoltánt Budapest december 18-án ünnepelte a Zeneakadémia nagytermében. A kultuszminiszter magas kitüntetést nyújtott át neki, a Fővárosi Zenekar, részben sb szerző vezényletével, kiemelkedő műveit játszotta. Ha egy pillanatra is megfeledkezhettünk volna róla, -most újra teljes erővel magasodott fel előttünk Kodály Zoltán közel félévszázados zenei munkájának egész jelentősége'.

A Munkás Datosszövelség Bartók Béta emlékének szentelt egy egész kórus-műsort. Bartók Béla művészetéről köztudomású, hogy erősen hangszeres jellegű, majdnem avokálisnak nevezhető. Nem kis feladatot vállalt tehát a Dalosszövetség, amikor énekkaraival éppen a hálátlan feladatot jelentő Bartók kórusműveket sorolta elénk. A műsor második felében a ,.Cafltata Profana“-t hallottuk ugyanattól az együttestől, amelyik az ősz folyamán már egyszer vállalkozott a mű előadására. Ez a második előadás megerősített akkor is elmondott véleményünkben, hogy a Cantátát sokkal gyakrabban kellene előadni. Egyrészt azért, mert a második előadás érettebb volt és jobban megközelítette a partitúra szellemét, mint az első. Másrészt azért, mert maga a hallgatóság is többet értett meg belőle másodszorra, mint előszörre. Tizedik előadásban már olyan meghitt ismerősünk lenne, mint a Psalmus.

Nyereségeink közé tartozik a Magyar Pedagógusok Szabadszervezete zenei munkaközösségének közönség elé lépése is. Ezúttal főképpen a munkaközösség zenekaráról szeretnénk pár szót szólni. Érdekünk a zenekari élet decentralizálása: legyen sok jó kis zenekarunk, hogy zenei életünk ne vesszen el egy-kél

s

zenekar monopol-kapitalizmusában. Ezért örülünk ennek a zenekarnak is, mert az egészséges fejlődés lehetőségének újabb tünetét látjuk benne. Horváth Károly karnagyban megvannak azok a képességek, hogy’ kezdő együtteséből zenekart formáljon. Különösen a magyar művek yV einer, Szervánszky) előadása sikerült jól.

Ismeretes, hogy Szabolcsi Bence, a kiváló zenetudós az elmúlt év nyarát Olaszországban töltötte. Tapasztalatairól december 14-i előadásában és január 7-én, a Magyar- Olasz Társaság Vivaldi-hangversenyén számolt be. Decemberi előadásában főleg a mai olasz zenepolitikáról adott képet. Az olaszok ráébredtek arra, hogy a .,settecento“ (XVIII. század) páratlanul gazdag zenei termését a kor társak, de maguk a komponisták is mérhetetlen gazdagságuk tudatában elpazarolták. Ezért ami nem ment alkotásaik közül veszendőbe, ma is könyvtárait fenekén lappang. A mosti szőkébb esztendők főfeladatának, tartja az olasz zenei közvélemény az elkallódott settecento felkutatását, rendszerezését és propagálását. Ennek a munkának az eredményét mutatják az újabban megjelent Pergő! esi-, Domenico Scarlatti-, Vivatrfi-kiadások, jelentős Monteverdi-és E/üű/di-biográfiák. Szabolcsi Bence előadása illusztrációjául néhány előttünk eddig ismeretlen 18. századi olasz operarészlebet mutatott be, végül kiemelte, hogy az Ómagyar Mária-siralom óta szakadatlan láncban húzódó magyar-olasz zenei kapcsolatok kimutathatatlan és csodálatos hajszálereken, de mindenkorban fel-felbukkannak és tovább élnek. Szabolcsi Bence első sorban Vivaldi-1 kutatni utazott Itáliába. Három olyan -Vivaldi-kéziratot talált a nápolyi könyvtárban, melyeket maguk az olaszok sein ismertek. Felajánlotta őket a készülő Vivaldi-mű számára azzál, hogy magyar művész mutathassa be őket. Úgy tudjuk, hogy a he56