Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

tekintetben is új világra apellál, könnyen kész bennünk a tökéletesen megfogalmazott riposzt: a régit legalább értette és élvezte, ha a tömeg nem is, hát egy kis hozzáértő, vagy jó hallással megáldott csoport, de ezt nem érti, nem élvezi úgyszólván senki. Már pedig most olyan világot élünk, ahol kevesek eddigi előjogaiban lehetőleg mindenkit mindenesetre sokakat részesítni szeretnénk.

Előre is kijelenthetem, most tartunk a legkényesebb ponton. És nem boszorkány-mesterség túljuthatnunk rajta. Mindössze egy kis alázat és némi önvizsgálat szükséges hozzá. S Inég hozzá mindez igen szerencsés helyzetben. Elvégre, tudjuk, hogy a földkerekség legzeneértöbb válogatott társasága zseninek tartja Bartókot és elragadtatással hallgatja muzsikáját. Nos hát: higgyük el e legjobbak közvéleményének, hogy valóban az is őmaga: zseni és olyan is, amit alkotott: méltó az elragadtatásra. Ha kelten, mi és ő kétféleképpen vélekedünk vagy viselkedünk, neki van igaza. Ha nekünk eddig máskép muzsikáltak vagy mi magunk máskép muzsikáltunk: mi voltunk a rosszul értesültek, ő tudja a dolgát lés végzi is jól. De Beethoven meg a többi nagyok? — gyáválkodik elő a végső kifogás. Bartók nem ellenkezésképpen más, mint Beethoven meg a többi nagyok, hanem folytatásképpen. Beethovenék egyenes folytatásaképpen.

III.

Beethovenék, ez az összefogó kitétel voltaképpen az egész újkori zenét magába öleli és megkülönbözteti a középkori zenétől. Hogy ^egészen pontosak legyünk: attól kezdve jelenti az európai zenét, mióta a karmesterek nem balról jobbra, vízszintesen, hanem felülről-lefelé, függőlegesen kíváncsiak a kottára, mert immár nem az ellenpontszerűen egymást kergető, keresztező, vagy váltó dallamokon dől el a muzsika bája, nagyszerűsége, azaz szépsége, hanem az akkordokon, a harmónián. Beethovenék, így ahogy egységben nézzük őket a másik egységhez képest, maguk egy nagy forradalom, pedig hány kisebb forradalmat fogtunk így egybe bennök. Az öreg Bach keményen összehorgolt a fiával, mert nem tisztelte úgy, a kontrapunktot, mint ő. Wagnert sokáig nem tudták bevenni a vájtfülüek, sőt még ma is többen szeretik a Mester dalnokokat, mint a Parcivalt. S utána hosszú sorban újabb és újabb forradalmat jelent ez a névsor: Liszt Ferenc, Strauss Richard, Debussy, Sztravinszkij, Schönberg. A zene fejlődéstörténetében is érvényes a dialektikus mozgás s törvényszerűségének fénye mellett úgy kell hogy lássuk Bartókot, mint aki megint új szintézisbe fogta egyfelől a középkori horizontális és újkori vertikális, tehát a polifon és homofon zenét, másfelől az európai és az ázsiai stílust, még pedig a tegnapból a holnapba menően hangsúlyozva a tézissel szembe az antitézist. Nem a „régi jót“ veszi elő, hanem felbontja az egyhangúvá és semmitmondóvá

522