Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

életben, tesszük hozzá), „...az mártírhalált halt..:“ (a szabadságharcban, egészítjük ki), ,,... ez szűknek érzé a világtekét...“ (alak forradalmi lázukban nemcsak a magyar szabadságért, hanem a világszabadságért lelkesültek, fejezzük be). Hogy kortársait latin, görög és másegyéb néven nevezi, természetesnek tartjuk. Ki is akarta nyomatni művét, hatni akart már-már csüggedő, elnyomatásába beletörődő népére. így a cenzúrát is elintézte, közönsége meg úgyis megértette. Tudták, hogy „ezen szabályos rendes világ“ a Bach-korszak Magyarországa. Nem utópia, sajnos, keserű valóság. Iskolamesteres társadalom: felemelt és le-lecsapó nádpálcával tartják kordában a magyarokat, ezeket a rakoncátlan gyerekeket, akik olyan gaz csínyt követtek el, mint a forradalom. Tudták, kinek szól a pirongatás, ha Cassius áll is a színen a falanszter-díszlet előtt:

„Ne feleselj! Nem menti koponyád,

Alakzata sem e rossz hajlamot,

Mert az nemes, mert az hiánytalan.

De véred, oly forrongó és szilajl

Gyógyítni fognak, amíg megszelídülsz.

Ilyen szelidítő gyógymód a Bach-rendszer a szilaj magyaroknak. Olyan kényszerzubbony féle. Magukra ismertek az akkori magyarok, akár Egyiptojniba, akár az északi sarkra repül a Tragédia költőjének képzelete. Az ő hátukon sajgott a fáraó munkafelügyelőinek korbácsa, őkl merték csak álomnak, szép álomnak tartani a forradalmat, a maguk forradalmát. Álmodhatta aztán a Tragédiában Kepler, a csillagász. Csak nekünk kései olvasóknak kell keserves kínnal, verejtékkel, keresnünk az áruló jeleket: egyiptomi rabszolgák kínja fáj-e a költőnek vagy népét siratja. Végigkutatjuk Madách teljes életművét, míg diadallal rábukkanunk az áruló mondatra az esztétikai jegyzetek között: „Különös tulajdona az emberi léteinek, hogy az elvont elv nem hat úgy, mint a konkrét (ismert, meghatározott) személy. Az ismert nemzet baja jobban hat, mint Afrika vagy India nyomora.“ Bonyolult bizonyításba kezdünk? és alapelve ellenére a Tragédiában mégis Afrika és India nyomorával akarna hatást elérni? Hol van „ismert nemzet“ az egész Tragédiában?. Nem szaktudósok számára ismert, hanem a nagyközönség számára. Talán a rómaiak vagy a görögök? Esetleg az eszkimók? Egyiptomi rabszolga, görög polgár, nyomorult eszkimó jelmezében az elnyomott magyar jajgat, római hadvezér, francia forradalmár álarcában ő küzd a szabadságért. Akkor jól tudták ezt; mi már a Monarchia megrendszabályozott iskoláiban nevekedtünk, ott tanultunk nézni és érezni, ezért nem látjuk azt, ami kiböki a szemünk. Jól tudta Éva, a falanszteranya, mért félti gyerekeit a „közös neveidéitől, a Bach-rendszer iskoláitól. „Lemondjak-é hát rólad mindörökre, Hogy elvessz a tömegben és szemem Fürkésző gonddal hasztalan keressen A száz egyenlő idegen között?“ Idegen, mert nem ismeri saját érdekeit, sőt ellene küzd a buzgó nevelés eredményeként.

Szemünk lemond szolgálatáról, buzgón mondjuk fel a leckét: az „egyetemes ember“ küzd a Tragédiában, nem a XIX. század magyar embere. Gyakoroljuk még egy kicsit a szemünk.

Az egyiptomi színben agyonkorbácsolt rabszolga hull a trón lépcsőjéhez, a fáraó elé: „Uram segíts!“ A szabadságharc után a magyar nép nem tudott kigyógyulni egy súlyos betegségből: a lojalitásból. Ügy képzelte el, hogy a császárt gonosz tanácsadók veszik körül, ezért nem tud népe bajáról, de ha sikerülne kipanaszolnia magát egyenesen a császárnak, mindjárt segítene rajta. A magyar költők nagyrésze is osztotta ezt az illúziót — hosszabb-rövidebb ideig — és közvetítő, szerepre próbáltak vállalkozni a nép és felkent császára között. Éva (ebben az értelemben a közvetítő szerepre vállalkozó költő), leinti a rabszolgát: „Halk a jajnak szava s a trón magas.“ És ő maga szól a fáraóhoz: ,,Ó Fáraó, űzz el, de megbocsáss, Ha a nép jajja nem hágy megnyugodni! Ládd jól tudom, hogy szolgálód vagyok, Hogy éltem célja légedet mulatni, Felejtek mindent, kívülem mi van, Hogy mosolyom

518