Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-01-01 / 1. szám

\

lentkező igényekkel, amelyeket sehogy sem tud kibékítő* tolódon és mértékben kielégíteni. Akár az első, akár e máso-udik megfogalmazásban meglelhetnők az alapeszmét egy ilyen tételben: mindig az életnek ván igaza, sohasem az elméletnek vagy a paragrafusnak. Nagyon szép, testhezálló alapeszme volna ez, lehelne is az eposzban illusztrációkat találni az indokolásául szekérderékszámra, csak éppen az maradna meg mindvégig felderíthetetlen titoknak: miért pedagógiai ez az éposz, mikor alapeszméjének szánt tételünk az élet egész frontján, a történelmi fejlődés valamennyi fordulójára vonatkoztatva érvényes és aktuális.

Maradjunk tehát a pedagógia szükebb területén s latolgassuk: vájjon nem az örök pedagógiai probléma-e itt is az alapeszme, nevezetesen a nevelhetőség problémája? Lehet-e egyáltalában nevelni, azaz növelni, beleavátkozhatik-e a siker reményében egynéhány felnőtt egy nagy csapat fiatalkorú ember sorsába olyan hatékonyan, hogy beavatkozásuknak nyomai időállóknak és jellemképzőerejűeknek bizonyulnak vagy csak sziszifuszi hiábavaló erőlködés az ilyen s örülhetünk, hogy végül is az egész alig több puszta formalizmusnál, a lényeg mindössze annyi, hogy közben eltelt az idő, felcseperedtek a delikvensek? Hiszen minden gyermek átöröklött konslitucionális adottságokkal, beidegzettségekkel, negatív irányú gátlásokkal, pozitív természetű diszpozíciókkal születik, külső világuk, élelük folyása előre nem látható formában szinte percenkint veti eléjük a megoldandó problémákat, egymás közösségében egymásra is hatnak, a többi ember nevelő hatása is állandóan birkózik a nevelők akart — és így nem is mindig eléggé meggyőzően spontán — hatásával. A nevelők hatása sem egységes, hiszen ők maguk ,is egymástól független, auLonóm egyéniségek, de meg saját zárt egyéniségük hatása is kettős: ami az egyéniségen keresztül pedagógiai, az előre eltervélt, szándékolt és akart, egyébként' azonban az egyéniség egészéből spontán hatások is áradnak, sokszor a pedagógiaihoz képest ellenlett irányú hatások. (Hányszor felbőszítik például a növendékeket a nevelők erkölcsi prédikációi a helyett, hogy megnyugtatnák és eligazítanák őket. Az esetek nagyobbik felében azért történik ez, mert más hatást akar az úgynevezett „lelkifröccs“ és vele ellentétes hatás árad a beszélők egyéniségébőh)

Az a baj, hogyha ezt választjuk alapeszmének, kétfelé ágazik a problémák bokra és mindkét ág egyforma gazdagon x lombos és virágos, ami már önmagában véve abszurdum. Ebben az esetben ugyanis a „Pedagógiai éposz^ egyforma érvénnyel hirdet pedagógiai optimizmust és pesszimizmust, már pedig egy szájjal egyszerre nem fujhatunk hideget és meleget. Lehetetlen a nevelés, csak a növekedés lehetséges, ha a körülmények nem csoportosulnak túlságos ellenségesen. Hiszen az époszban nem Makarenko nevel, hanem egyrészt

4