Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

valóban le kell-e mondania a művésznek a „mindennapoktól' s a „függetlenség" feltétlenül „magányosságot" is kell jelentsen1? Klasszikus és modern művészek — a legnagyobbak — példája cáfol rá erre: említsük csak Shakespeare, Moliére, Goethe és Balzac példáját, akik nyakig benne éltek a körülük sürgő-forgó világ mindennapos gondjaiban-bajaiban éppúgy, mint koruk politikai és történelmi harcaiban — és mégis „önállók, eredetiek és függetlenek“ maradtak s ü mindennapokból, a maguk korszakának aktualitásaiból nőttek bele a halhatatlanságba és á mi korszalcunkbat

És ezen csodálkozni sem. lehet: a művész, akinek mindenkor a valóságot kell tükröznie, csak úgy adhatja vissza művében a valóságot, ha benne él, nem zárkózik el tőle. Mit jelentett a 19. század művésze számára benne élni a valóságban? Azt, amit Kölcsey, Vörösmarty, Petőfij Arany élete és munkássága példáz: a nemzeti függetlenség és a társadalmi egyenlőség kivívásának hívéül szegődni — az életben és a műben egyaránt. Vájjon eltorzította, meghamisította művészetüket a

„politika“? Egyáltalán nem! És mi a 20. század művészének feladata á mai valósággal szemben? Nagyjából ugyanaz, mint a régieké: a mai valóságban meg kell látni a lényeget, észre kell vennie a két nagy tábort, az építő haladás és a romboló maradiság táborát. A művésznek is oda kell állnia egyénileg a békctvédő, az új világot építők táborába — de ez tőle kevés: művében is emellett kell hitet tennie! Ezt követeli tőle művészmivolta és közönsége egyaránt.

Hogyan tegyen hitet a művész müvében haladó, demokratikus világnézete mellett? Vájjon úgy, hogy egy politikai szónoklatból verset farag? Vagy úgy, hogy regényét, novelláját teletűzdeli közszájon forgó jelszavakkal? A színdarab csak vezércikkeket dramatizálhat? A demokratikus festő csak barrikádharcokat pingálhat? A muzsikus csak munkásindulókat komponálhat? Ezt vagy ilyesmit vármik, követelünk mi a demokratikus művésztől? Távolról sem! A vezércikket és az agitativ politikát megtaláljuk az újságokban, a népgyűléseken, a pártszemináriumokban és egyéb alkalmakon. Nem ilyen egyszerű behódolást, problemátlan „léfekvést“ kíván a mai kor a mai művésztől: sokkal többet és nehezebbet! Nem giccset, nem a különben maguk helyén nélkülözhetetlen politikai irányelvek rímekbe kovácsolását, megfestését és megzenésítését várjuk tőle. De elvárjuk azt, hogy művészete ne négyfal közötti ritkított levegőjű, a köz számára érthetetlen, arisztokratikus, „tiszta“ művészet legyen, ne kényelmes balkon legyen, ahonnan „köpni lehet a tömegre“, hanem átélt, hiteles, művészien megformált tükrözése legyen a valóságnak: a harcnak, amely most dúl a béke és a háború az építés és a rombolás, a szociális igazság és a kapitalista kizsákmányolás hívei között. A politikus az ész, a tudás érvével bizonyítja ennek sikeres kimenetelét, a munkás és a paraszt munkaversennyel tesz hitet a jövőbe vetett rendíthetetlen bizakodásáról, optimizmusáról, a művésznek művészi eszközökkel kell érzékeltetnie, hogyan halad ez a harc egyre a győzelem felé.

Tehát politizáljon a művész műveiben? Nem, legalább is nem úgy, ahogy a politikus, a munkás és a paraszt politizál: de teremtsen hiteles műveket, melyek művészien tükrözik a valóságot — ha ezt ■sikerült elérnie, megfelelt hivatásának.

460