Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

ha egyszer a művészet lemond erről a tisztaságáról, menthetetlenül giccsé válik ..

Valóban így van-e ez? Valóban e két véglet között kell válasszon művész és közönség? A „giccs“ és a „tisztaság“ között? S mindezeken túl nincsen-e „igazi művészet“, „nagy művészet“ vagy egészen egyszerűen „művészet“?

Ejtsünk egy pár szót erről a „tiszta művészet“-rőt. Meghatározni, definiálni két okból is nehéz: egyrészt, mert a történelem és a művészettörténet különböző szakaszaiban más-más arculattal jelentkezik. Horatius „gyűlöli a profán tömeget és távoltartja magától“; a romantikusok a középkorba és a „szűzi őserdők világába“ menekülnek a szürke valóság elől; a múlt századvég dekadensei a romlás virágait tépegetik s nőben, borban, kábítószerekben lelnek vigasztalást és egyúttal egyedül méltó témát költészetüknek. Végül újabban, az egészen túlzók odáig jutottak, hogy kijelentik: a művészetnek nem is fontos, hogy „tartalommal“, „jelentéssel“ bírjon, csak zene legyen a versben s a festmény akkor jó, ha senki sem érti, mit jelentenek az „absztrakt“ karikák, lapított négyszögek és krix-kraxok. De másrészt nehéz meghatározni a „tiszta művészet“ mibenlétét azért is, mert követői csupa negatívumra hivatkoznak: nincs benne politika, nincs benne hélköznapiasság, nincs benne tartalom, jelentés — „csak a tiszta forma, semmi más“. De hogyha semmi nincs benne: micsoda akkor tulajdonképpen ez a tiszta művészet? Más-e, mint céltalan, testetlen halandzsa, játék üres formákkal?

„Művészet a művészetért“ — 1’art pour i’art: évtizedeken keresztül ezen a formulán vitáztak legtöbbet művészek és kritikusok. A „tiszta művészetnek“ ez a második ideológiai megformulázása. Ez a tetszetős tolvajnyelvbe bujtatott meghatározás alapjában véve azt akarja mondani: „Ti művészek, szakadjatok el a többi közönséges embertől, vonuljatok félre a világ zajától s elefántcsonttornyotokban csak a csilta*gokkal társalogjatok s a szférák zenéjét hallgassátok. Ne alkudjatok meg a mindennapival, csak-magatoknak, csak-magatokért alkottok, ha alkottok, a többi ember ügye ti rátok nem tartozik, a művészet önmagáért teremtődik, nem a múlandóság, hanem az örökkévalóság, a maradandóság számára. Művészetetek ellaposodik, ha leszálllok a Parnasszusról, ha lemondotok magánosságotokról és önállóságotokról, kivált, ha odáig fajultok, hogy politikát kevertek beiéi“

Hosszú lenne elmondani, hogyan született és hogyan terebélyesedett ez a hamis és hazug elmélet, hogyan, lett hívévé — a kapitalista társadalmi „rend“ zűrzavarában és kilátástalanságában — egy sereg, nagytehetségű művész is. A történelmi elemzés helyett csak a két legveszélyesebb és leghazugabb érv tarthatatlanságára hadd mutassunk itt rá: „függetlenség és magányosság“, „mindennapok vagy örökkévalóság“, ilyen módon való szembeállításoknak oktalan voltára. A 1’ art pour Part prédikátorai olyan demagóg formában teszik fel választásra a kérdést, hogy első pillantásra természetesen minden rendes ember — művész, kritikus és közönség — a függetlenséget és az örökkévalóságot választja. És mivel „minden választás lemondás valamiről", itt is le kell mondani a politikáról és a „mindennapokról“. De vájjon valóban csak ez a választás adódik-e 9 — az „örökkévalóság“ kedvéért

459