Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

mint már láttuk, előfeltétele az odaadásra készségnek, tehát a nevelésnek is, nem „idealizmusból“ vállalkozik a nevelő, hanem egyéniségének adottsága folytán. Áldozatra a harc ösztökéli, a harc pedig egyéniségének sajátos megkülönböztető jegye. Az ideológiai és az osztályharc, világnézetének uralkodó két fogalmi jegye követeli, de meg is éri az áldozatot.

Áldozat és harc nem telik közönyös embertől, a nevslővelleitású emberek magas feszültségű szellemi életet élnek. Köznapi kitétellel élve: áhítatos emberek. Legszívesebben azt írnám róluk: vallásos emberek, de sajnos, ez a jelző már régen jelentésváltozást szenvedett s „egyháziassagot“ értenek alatta. Pedig az áhítatos ember egytől-egyig erősen hisz valamiben, ami mégcsak ezentúl valósul meg és amit hisz. azt propagatív erővel, agitációs hévvel „vallja“ is. Lehet hinni a holnapban vagy a szocializmusban, az osztályharc jó végében, nemcsak a feltámadásban, az örökéletben vagy az utolsó ítéletben. Nemcsak lehet, de kell is hinni, ha egyszer terveket készítünk és azok megvalósításán fáradozunk. Hiszen a tervek sincsenek meg ma még, hanem csak meglesznek valamikor, három vagy öt év múlva, a jövőben. Az nem hibája valakinek, hogy hisz, sőt ellenkezőleg, kötelessége. Az a baj, ha hite hiszékenységnek bizonyul a jövőben, mert nem az önmagán túlutaló valóságban hitt, hanem mesében, babonában, romantikus, ideális Fellegkakukvárában. A pedagógus egyéniségében a jöuő valóságába vetett hit sarkal a harcra, a harc kényszerít áldozatokra, az áldozatok képesítenek és tesznek késszé az odaadásra s az odaadás biztosítja az illetékességet.

XIY„

Az eddigi megállapítások mindenféle nevelőre vonatkoznak. Az a kérdés, van-e a felnőtt növendékeknek ezentúl vagy ezenfelül valami igényük nevelőjükre vonatkozólag?

Mielőtt érdemleges választ adnék, szeretném egy régi élményemet elemlegetni. A tizennégyes világháború második felében, mint rokkant katonatisztet a hranicei katonai főreáliskolába osztottak be tanári szolgálatra. Velem majdnem egyidejűleg egy tényleges főhadnagy is odakerült, én ínyelveket tanítottam, ő fizikát. Egymás mellett ültünk az étkezdében, megtudtam róla, hogy csak annyit ért a fizikához, amennyit növendék korában, véletlenül ugyanebben az intézetben 8—10 évvel ezelőtt mint elégséges rendű diák jól-rosszul megtanult. Nagyon érdekelt ezekután, hogy vájjon mire végzi. Öt-hat hétig nem történt semmi feljegyzésre méltó. A hetedik héten megérkezett legfelsőbb ellenőrzésre a monarchia akkor még egyetlen vezérezredese. Főhadnagyunk fizika óráját is meglátogatta. Ennek a látogatásnak a részleteit már nem mesélhette el nekem az illető maga, mert [nyomban a látogatás után el kellett az intézetet hagynia.

452