Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

\

nőttek neveléséről beszélek. Egyszerűen így áll ez a dolog, akármilyen különösnek tűnik fel előttünk így, első hallásra. A növendéket nem is egy tényező határozza meg a múlt felől, hanem több. E tényezők elseje és mindenesetre legerősebbike az álöröklés. Mondanom is felesleges, hogy mindenestül a múltból eredő komplexus. Ugyancsak a múlt bélyegét viseli, a mellett erősen tekintetbe veendő tényező az intrauterin állapot. Születés után a gyermeket szinte minden tekintetben a tradíció veszi körül s próbálja .alakítani. Éppen érvényben lévő szokások, ámde ezeket a szokásokat elmúlt évek, évtizedek, néha évszázadok alakították ki. Ezek a szokások roppant konzervatívak. Nem <jsak a családban, hanem az iskolában, sőt a társadalmi és a közéletben is. Még maga a kultúra sem ment a múlt konzerváló erejétől: mióta tudjuk már, hogy a föld bolygó, a nap álló,csillag, mégis rendületlenül naplementéről, napkeltéről beszélünk s a töltőtollak és írógépek világában még mindig tollúk tisztességét őrzik a megközelíthetetlen jellemű írók. S ki merne ódát másmilyet szerezni, mint Arany János „Széchenyi emlékezete“?

Ezzel szemben a nevelő a jövőt jelenti. Már azzal is, hogy növendékeinek nagyobbik fele az új generációból telik. Mennél inkább változatlanul adja azt, ami a szellemi világban őt magát jelenti, annál valószínűbb, hogy munkájának nagy része kárba vész, hiszen növendékei a saját évtizedeikre készülnek elő, azok pedig a dolog természete szerint sokban mások, eltérőek a mai napoktól. De a pedagógus saját egyéniségét is a jövő kell, hogy meghatározza^ különben más egyéb érdekelné, nem a pedagógia. Világképe nem lehet sem térben zárt, sem időben lezárt, hiszen a világtörténet folytatását, a függő kérdések megoldását, az újraépítés befejezését jelentik és ígérik azok a fiatalok, akik a kezére vannak bízva. Még abban az esetben is ezeket jelentik és ígérik, ha — mint esetünkben is — történetesen felnőttek már ezek a — szimbolikus értelemben véve — mégiscsak fiatalok, .mert hiszen mindenáron növekedni vágyó „öregek“. A jövőtépítő nevelőt tehát a kultúra egész területén harc jellemzi. Osztályharc és ideológiai harc egyaránt. Míg a többi vele egykorú felnőtt kormányoz, ő politizál, míg azok a megszokoltságok világában élnek, gyönyörködnek a sikeres formákban, megnyugosznak a törvények érvényében és igyekeznek színvonalas teltrendszer medrében élni mindennapjaikat, a nevelő a formák világában a forradalomnak örüi, az érvényeket problematikusaknak véli, a tettrendszerben reformokra áhítozik. A forradalom a jövő formája, a probléma a jövő érvénye, a reform a jövő színvonala.’ Nem is igen lehet ez másképpen. Az életnek fejlődnie kell, mégpedig dialektikusán. A nevelés, ha fejlődésképes társadalom nevelődéséről van szó, mindig anlitézise a jelen kultúrájának s a jövő szintézisét készíti elő. Az áldozatra, mely

451