Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-07-01 / 7. szám
haltam, de az ország rossz helyzetét azért kiérezték a soroltból. Volt, aki helytelenítette a címet s képzavart szimatolt, mert hát a föld ugaron hagyása javítja a talajt. Lehet, hogy javítja, de mi lenne az országgal — vetettem közbe —, ha a föld jelentős része minden évben ugarnak maradna? Más módja is van a föld javításának. (Régi nyomokon haladnak a gazdálkodás tekintetében.) Az őszi mélyszántástól a trágyázásig, vetésforgótól a ,.rakomány“ (burgonya, kukorica) többszöri kapálásáig előjött minden. Végülis mindnyájan megegyeztünk abban, hogy a cím helyesen s jól fejezi ki a vers tartalmát. Ilyen megjegyzésekből: „hát az ország rossz állapotban van“, a szavak hangsúlyából; jelentőségteljes pislanlásokból, apró mosolyokból mindjárt megértettem, hogy Ady mondanivalóját a mai időre alkalmazzák. S amikor megmond Lám, hogy Ady az első világháború előtt írta e verset, nagy volt a csodálkozás,' illetve a hallgatás. Némi csend után jött a kérdő válasz: Mi volt a baj, hiszen akkor a kétkrajcárnak is nagy értéke volt!? Igaz, jó vásárló értéke volt a pénznek s mégis ebből a kis faluból is tízesével mentek tengeren túlra szerencsét próbálni abban a jó időben. Miért mentek ki, hiszen mi magyarok nem vagyunk kalandkedvelő nép? Baj volt akkor is, csak hát a múltból a jó marad meg emlékképpen ... „Elvadult tájon gázolok“ — olvastam újra. Vad ez a táj (ország, nép)?'Nem. Elvadult. Mit akar ezzel a szóval kifejezni a költő? Valaha jól ment itt minden — bökte ki valaki. Ez a „valaha“ szó itt bűvös erejű, ősi dicsőséget idéző. Dunántúl e tájának népe nem ismeri az alföldi forradalmi paraszthagyományokat. Itt inkább arról tudnak, hogy a régi időben (XIV. század elején) négy nemesé volt a falu s Mátyás király fekete seregében a ma is élő Trombitások ősei voltak a kürtösök. Bizony nemcsak az ország régi dicsősége homályosodott el, hanem a falué is — beszélgettünk tovább ezen a nyomon. Valaha a közbirtokosságnak két malma, igen jó helyen kocsmája volt. A sok verdung pálinka, meg az áldomások mialt másnak kotyog már a malom. Bőséges áramlással jött a panasz és a csendes vádolás. De hát a jelen milyen? — mondom, a helyzet elevenéhez nyúlva. Néhány haladó ember szövetkezeti alapon darálót szeretett volna venni. Sok tanácskozás sem hozott eredményt. „A mai gépek míírostosak“, megaztán így, meg úgy..'. Kicsinyes kifogásokon elakadt a terv. Bizony „ős. buja földön dudva, muhar“. (Napok múlva megtudtam, hogy esztendőkkel ezelőtt csődbejutott a helybeli szövetkezet s néhány felelős ember öt-öt hold földjébe került a bukás; erre emlékezve nagy a tartózkodás mindentől, ami közös vállalkozás.) Nem minden esetben tudott felforrósodni, beszédessé nemesedni a vers-e lem zés. Több alkalommal magamnak kellett az általam feltett kérdésekre válaszolni, de ez természetes. Ilyen esetekben hangsúlyozni lehetett az olvasás, a szellemi érdeklődés szükségességét. „Hát nincsen itt virág?“ Van, van, csak a régmúlt virágok illatát szél vitte az idő szele s lesni kell a nép alvó lelkét. A nép lelke nemcsak alvó, de kábított. Rossz példát látott. A falu most leváltott tanult, iskolázott rétege évtizedes marakodásban élt s „vezette“ a népet, más-más irányba. Amit egyik akart, akadályozta azt a másik. Állandó néptoborzás folyt. Ki-ki maga mögött akarta tudni a nép minél nagyobb tömegét az egyéni sérelmek bosszúlására, a másik tönkretételére. A bizalom nehezen áll helyre s a haladó közösségi cselekvés várat magára. Az előzmények után másként nem is lehet ez. „Ha egyszer a nép látja, hogy a javát akarják, akkor majd megpártolja a vezetőit“ — mondogatják, de addig sokat kell beszélgetni velük. Október közepétől március közepéig beszélgettünk a „helyzetről“, de a jövőről is Ady társaságában. Az érdeklődés nem nőtt, de nem-is csökkent. 20—35 között mozgott a jelenlevők száma, de két-háromszáz ember számon tartotta a faluban, hogy a . körben „foglalkozás van“ minden kedden este. Az összejövetelek" végén tanult népdalokat igen nagy kedvvel énekelte fiatal és öreg. Fegyelmezni egész idő alatt nem kellett senkit sem, mert együtt haladtunk, közös jövőbeli célok felé. Böröczky Béla 424
