Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-07-01 / 7. szám
VÁNDORKIÁLLÍTÁS A BÁNYAVIDÉKEKEN A felszabadulás után elemi erővel jelentkezett kulturális életünk'min• den területén a törekvés: hozzáférhetővé tenni kultúránk értékeit mindenki számára, akiben megvan a magasabbrendíí, gazdagabb élet iránti igény, tekintet nélkül társadalmi állására és eddigi iskolázottságának hiányaira. Nincs itt helye annak, hogy felsoroljuk, mi minden történt e tekintetben az irodalom, a színház, a zene területén, milyen nagyszerű eredmények születtek. Elég most, ha megállapítjuk, hogy a képzőművészet meglehetősen elmaradt a többi művészetek mögött alkotásainak széleskörű propagálásában Természetes ez, várható is volt, hogy így lesz, hiszen itt találkozunk a legnagyobb nehézségekkel. A képzőművészet klasszikusait nem lehet egyszerűen sokszorosítani és terjeszteni, mint a költők és írók műveit, nem lehet mindenfelé és akárhányszor reprodukálni őket, mint a színműveket vagy zeneműveket. A képek és szobrok egyetlen példányban vannak meg: el kell tehát menni hozzájuk, ha látni akarjuk őket. A színházba, hangversenyre is el kell ugyan menni, de mindjárt megérezzük a döntő különbséget, ha így fogalmazzuk előbbi megállapításunkat: a képzőművészeti remekművekben való gyönyörködést nem lehet az esti szórakozás keretében elintézni. Azonkívül a képzőművészetek a múltban majdnem annyira a kiváltságos osztályok sajátját képezték, mint a lováspoló. A szép képek és szobrok a gazdagok palotáit díszítették és a szegény ember még az ingyen képtárba se' nagyon lelte helyét, ott is' éppúgy az úri lakás díszeit látta a képekben, mintha gobelinkülönlegességeket vagy arany- és kristály csillárokat mutogattak volna neki. Hosszú nevelőmunkára lesz még szükség, míg képtáraink és kiállításaink közönsége akkorára nő, mint a többi művészeteké, míg azok a dolgozók, akik magukénak vallják nagy íróinkat és költőinket, zenészeinket és színészeinket, tudatára ébrednek annak, hogy a képzőművészet minden kincsét is ők örökölték, ezután meg egyenest nekik fest vagy formáz a művész. Pedagógiai és szervezési probléma ez. Hogy a magyar képzőművészet megérdemli az érdeklődést, tudja mindenki — áld már" utánanézett. Akik még nem vették maguknak a fáradságot, hogy szemükkel győződjenek meg erről, de a tekintélyes szóra szívesen hallgatnak, azoknak hadd említsük meg, hogy Jean Cassou, kiváló francia kritikus néhány hete jelentette ki éppen, hogy korunk művészetében a francia festők mellett magyar művészeinket becsüli legtöbbre. Igen, ez szépen hangzik, de ha Párizsból is csodájára járnak képeinknek, még sürgetőbben kell felvetnünk a kérdést: hogyan tehetjük hozzáférhetővé mindazt a sok szépet, amit a rnagyhr művészet produkált és produkál, a magyar dolgozók számára? A felelet: egyesegyedül csak kiállítások álján. Minden más (előadás, sajtó, reprodukció, stb.) csak tizedsorban jöhet számba, mint segédeszköz. Budapesten a felszabadulás óla egymást érik a kiállítások. Képzőművészetünk hivatalos őrei érzik felelősségüket a közönség felé, maguk a művészek pedig természetesen örömmel ragadnak meg minden alkalmat, ha nyilvánosság elé léphetnek műveikkel. A Szépművészeti Múzeum, a Fővárosi Képtár, a Képzőművészek Szabadszervezete, a Nemzeti Szalon és a többi kiállítási helyiségek egymásután rendezik kiállításaikat. Budapesten mindig nyitva van a Múzeum állandó gyűjteményein kívül is még legalább öt-hat kiállítás. De mindez: csupán Budapesté. Kulturális életünk beteges fővárosi koncentráltsága fokozott mértékben érezhető képzőművészetünk terén, ahol eleve oly nehéz az alkotásokat nagyobb közönségnek bemutatni. 401 V
