Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-04-01 / 4. szám

Csenki Imre debreceni kollégiumi kórusa biztos ízléssel hibaháromszögelte egybe mindazt a zenei anyagot, amelyből a magyar kórusművészet számára új élet fakadhat: “a XVI—XVII. századfordulót, ahol íolklorisztikus s magasművészetünk útjai szétváltak, a magyar zenei renaissance nagy klasszikusait és Keleteurópa közös zenei íolklórterületét. Viadana, Lassus, Palestrina, Gastoldi, Marenzio egyfelől, Bartók, Kodály művei másrészt, harmadsorban szlovák, román, ukrán és orosz dalok hangzottak el telten, frissen, lelkesen, precizen, fegyelmezetten és mégis fiatalosan. Tavaly óta is nagyot fejlődött a kórus, szegényebb lett ugyan néhány szép basszushanggal, ennek fejében azonban ma már egészen egy lélek uralkodik rajta és zeng belőle. Vezénylő karnagy és éneklő karok összeforrtak és mint egységes organizmus funkcionálnak. A Jéz,us és a kufárok, Mátrai képek, Áh, Szamára garadok ereje, a Kert, lomb, virág, Csónakos ének és a Loc in rai' finomságai egyformán élményt jelentettek. Most már igazán itt volna az ideje, hogy a külföldnek is ajándékul adassák ez a kórus. Lehet, hogy a lokálpatrióta pártoskodik belőlem, de náluknál szebben egyetlen másik énekkar sem énekel ma Magyarországon, legfeljebb hozzájuk hasonlóképpen. De azért is most volna itt az ideje bemutatkozó kőrútjuknak, mert eljutottak teljesítőképességük felső határáig s ha ezt még fokozni kényszerülnének, az csak technikai képességüket növelné s közben ,.elveszítenék első szerefetüket“. Nekünk itthon maradóknak pedig nem ártana azon törni a fejünket: hogyan tarthatnák ezeket a drága leányokat és fiúkat legalább nehány esztendőre együtt, a kollégiumi élet milyen csodája árán biztosíthatnánk számukra a zene jegyében kollektív életlehetőséget, hiszen majdnem pótolhatatlan energiapocséklásl jelentene, ha esztendőre vagy kettőre szétszélednének a szélrózsa minden irányában.

*

Hadd illesse egy-két zokszó a budapesti hangversenylátogató közönséget e két alkalomból. Nem azt a kis szektát, amely lelkesen és áhitatosan, szinte már kultikusan hallgatta végig Szabó András műsorát, az tavaly óta is fejlődött, tudatosodott, sőt szerény méretek között gyarapodott is. A NÉKOSz nagyszerű fiai és leányai is minden dicséretet megérdemelnek. Szolidáris és kötelességteljesítő tömegből megindult, csillogószemű, odaadó közönséggé nemesedtek és melegedtek hallgatás közben s a kezdettől számítva szinte percek alatt. De voltaképpen mind a két estén üres maradt a terem. Budapest zeneértői tudni sem akarnak arról a csendes és hűséges erőfeszítésről, ami itt már régebben megindult, de 1945 óta még valahogy legalizálödott i\s. Igazán úgy éreztük magunkat, mint a katakombákból kikerült jámborok Nagy Konstantin idejében: hiába lettünk államvallás, még mindig az illegalitás szorítása nyom bennünket. A Zeneakadémia nagy terme nekünlc ..nagyon szűk és nagyon tág“. Igaz, hogy ez az idézet viszont annak a szájából való, „kit gyöngéül látánk az égi karban“. Arról pedig tudjuk, hogy „az önkörében végtelenül erős“. Talán ne adjuk fel a reményt mégse.

Karácsony Sándor

Az elmúlt hónap hangversenynaplójából a Filharmóniai Társaság március 8-i estjét emeljük ki. Műsora különösen érdekes volt. A svájci Frank Martin kettős vonóskarra, cembalóra és zongorára írott műve érdekes, ivenciózus, szép zene. A mű Sacherék bázeli kamarazenekarának készült, ugyanannak, amelyiknek Bartók Béla is komponálta híres húros- és ütőhangszerekre írott zenéjét. Az olasz Mortari versenyművét vonósnégyesre és zenekarra, sajnos, a legjobb akarattal sem tudjuk jó emlékként felidézni. A Léner-quartett ugyan a zenekarral és a vezénylő Fricsay Ferenccel együtt mindent megtett, hogy jó előadást produkáljon, de ez sem segített. A szerzemény Respighi iskolájának hangszcrelési bravurjail csillogtatja modorosán mondanivaló hijján. Helyenként egészen szalonzene hangulatban találtuk magunkat

Klemperer az Operában a „Lo-240