Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-04-01 / 4. szám
bernek autonómia biztosítja a másik embertől függő jó közérzetét s az több mint verseny, bár az is bennefoglaltatik, a művészet deríti fel s derűjének is, csak egyik fogalmi jegye a munkakedv, nem éri be gyűjteménnyel, a tudomány egészére tör, társadalomban éli közösségi életét, nem bandában, szellemiségét a meggyőződés tisztasága hevíti áhitatossá, nem a mithoszok homályos sejtelmei. A felnőtt embernek nem imponál a nevelő szigora és a felnőtt embert nem halja meg a nevelő júságossága. Nem vezető kell neki, hanem társ. Társ, aki ugyanolyan, mint ő szeretne maradni vele való vonatkozásában mindvégig, tehát független, őszinte, világos, szabad és meggyőződésének tiszta hevében áhitatos egyik ember. Hogy ő a nevelő, azt csak ez az egy kis jel árulja el, hogy a felnőtt a nevelőjének fogadja el és tartja őt, egyik embernek, kezdeményező félnek ismeri el magához képest, saját magát pedig önként tekinti másik embernek, a nevelési alapviszonyban növendéknek vagy tanítványnak. A felnőtlnevelés tehát csak akkor bontakozhatik ki a pedagógia szándéktalan gyermekességéből, ha a felnőttek nevelői magukkal egyenrangú félnek ismerik el és tisztelik felnőtt társaikat és mint maguk is társak viszonyulnak hozzájuk. Nevelés közben a viszonyulásnak ez a módja jelenti az osztály nélküli társadalmat. A fejlődés törvényeinek is ez a magatartás felel meg. A kapitalizmusban, amely a szabadverseny mindenki harca volt mindenki ellen, a nevelő és növendéke, a legmagasabb pedagógiai viszonylatban is, legfeljebb ellenfélként állhatták egymással szemben. A feudalizmusban csak természetes, hogy piedesztálra került a nevelő, mint ideál. A rabszolga-társadalomban szigorú, de jóságos vezető volt a nevelő, aki néha clienseivé is tehette felszabadított rabszolgáit. Az ősi társadalomban nevelők és szülők alakja egybeesett. A huszadik századbeli felnőtt-nevelő, amint láttuk, társa a tanítványainak. Ez meg is felel annak, amit a nevelésről általában tudunk. Független az ember, csak egy másik független emberhez képest maradhat, különben leigázza a másik embert, vagy meghódol neki, esetleg forradalomba menekül előle. Csak őszinte emberrel őszintén vállalt életközösség bír örömszerző erővel, megy igazi mű-élvezet számba. Csak világosfejű ember tudatosíthatja a számomra körülöltem-mellettem és bennem a világot meg az életet. Csak szabad ember avatkozhatik kár nélkül az életembe gesztusaival. Csak áhitatos meggyőződés emelhet ki az animális életből, s tarthat felszínen, szellemi színvonalon. A felnőtt-nevelés nem merülhet ki ilyenformán abban, hogy első nehány lépésként tudatosítjuk benne, hogy huszadikszázadbeli ember létére polgárból proletárrá kell fejlődnie, éppúgy, mint ahogy annak idején elei a tizenkilencedik században nemes vagy nemtelen rendűekből pol200
