Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-04-01 / 4. szám

gárokká fejlődtek. Ezzel csak igény támadt bennük, proletárokká szeretnének, kívánnak, próbálnak lenni. Csak abban az esetben válhatnak azonban valóban is proletárokká, ha felnőtt emberekhez méltóan és illően viszonyulhatnak felnőtt emberekhez. S ez a felnőtt-nevelők másik, az előbbihez hasonlóan nagy és nemes, de annál talán sokkal nehezebb feladata: független, őszinte, világos, szabad és áhilatos emberekként társaivá lenni sokaknak, hogy azok hozzájuk hasonlóan társakként viszonyulhassanak hozzájuk. Ne csak akarjanak, de tudjanak is proletárok lenni.

IV.

A gyakorlatban ez a probléma bonyolult, súlyos, szinte megoldhatatlan szövődmény formájában mutatkozik. Nem vetem fel azt a lehetőséget, mikor a nevelő sem öntudatos proletár még, ezzel a lehetőséggel számolnunk kell ugyan, de megoldása nem tartozik a felnőtt-nevelés, hanem a nevelőképzés keretébe. Ellenben tény és való, hogy maguk a felnőttek sem mindnyájan élnek valamennyien a megelőző társadalmi rendben. Nagyon sokan még csak nem is kapitalista világnézetűek. Tömegek tartoznak a még későbbi korszakba, sőt olyanok is vannak, akiknek a világképe még csak nem is a feudalizmusé, akik tehát úgy tengetik sorsukat, mintha az emberiség változatlanul a rabszolgaság korában sínylődnék még mindig. Sokszor a nevelőnek nem is az a dolga, hogy modern emberekké emelje a múlt-korszakban visszamaradlakat, hanem két-három korszak mélységéből kell embereit felhoznia, ha a ma színvonalán szeretné tudni és látni őket.

Most, hogy így van a helyzet, e sorok írója rendkívül szerencsés gondolatként üdvözli és a szabadművelődés vonalán is nagy nyereségnek tartja a munkaversenyek megindulását országszerte és a közösségi élet valamennyi frontján. Sem ember, sem csoport nincs a magyar életben, a legfejletlenebb társadalmi ösztönök fokán lévőket sem véve ki, akiket a „verseny“ kollektív életérzésének jogi alapján munkára ne lehetne szervezni és ösztönözni. A „verseny“be már egészen primitíven beállhatunk „mi egynéhányan“, de beállhat fejlettebb fokon a „mi üzemünk“, majd még fejlettebb fokon megindulhat „küzdelem“ azért, ami több, jobb, különb, színvonalasabb s még mindig folyhat verseny a legfelsőbb fokon magáért a maximális teljesítményű minőségi és mennyiségi „termelésért“. Ez utóbbi már a termelés autonómiája: termelés a szabadság jegyében, tehát a csúcs, ahova a XX. századbeli kollektív ember jelenlegi körülményeinek teljes kihasználásával fellörekedhelik.

Ha majd a szabadmüvelődés területén is — lehetőleg mihamarabb — megindul a munkaverseny, bizonyára azok között a felnőtt-nevelők között folyik majd, akik a legrövidebb idő alatt a legtöbb igazán felnőtt embert segítenek be201