Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-04-01 / 4. szám
most maguk között sokan, hogy nem a polgárságot kell lefele „zülleszteni“, hanem a parasztságnak és a munkásságnak az életszínvonalát felemelni a polgárság életszínvonalára. A felnőttnevelés legsürgősebb feladata nézetein szerint az lenne, hogy erről a gondolkozásról szoktassa le azokat, akik ebbe a gondolkozásba születtek, szoktak, sőt rögződtek bele. A történeti fejlődés rendjének tudatosulása nyomán azt kellene meglátniok, hogy amire ők ma már büszkék, azt, hogy polgárok, őseik borzalommal, irtózatlal és ■messziről szemlélték és a világért sem akarták .vállalni- Unokáik épp olyan büszkék lesznek rá egyszer, hogy proletárok, mint ma ők a polgárságukra. Tehát valami olyanra lesznek büszkék, amit ők most borzalommal, irtózatlal és messziről szemlélnek s a világért sem akarnak vállalni. Felnőtt-nevelésünknek második lépésként azt a nehéz munkát kell elvégeznie, hogy a lelkekben megvilágosodjék a huszadik század értelme. Mikor a tizenkilencedik század kapitalizmusa átformálta a társadalmat s nemesi rend helyett polgári osztályt fejlesztett, lassankint elmaradott emberként mosolyogták meg azt, aki még tartott valamit a kutyabőrére. A rendi életszemlélet tehát lassankint lehetetlenült. Ugyanez a folyamat ismétlődik most meg huszadik századbeli keretek között és körülmények hatására. Ahogy a proletáriátus kifejleszti az osztálynélküli társadalmat, lassankint elmaradott emberként mosolyogjuk meg a polgárt, aki még tart valamit arra, hogy ő „középosztálybeli“ és azon az alapon nézi le „az alsóbb osztálybelieket“, hogy kutyabőr helyett ilyen vagy amolyan „papírosai“ vannak, értékpapírjai, telekkönyvi kivonata, elismerő okiratai, diplomája, mit tudom én, mije. Felnőttnevelésünk akkor nyer befejezést, ha huszadik századbeli voltunk olyan büszke Öntudatával leszünk proletárok, amilyen büszke öntudattal voltunk polgárok a tizenkilencedik század vége felé. Ha pedig valaki a szalont félti ettől az életformától, vegye tudomásul, hogy nemrég egy cipészinassal terpeszkedtünk valami kongresszus alkalmából egy ifjúsági üdülő férfiszalonjának egy-egy bőrfoteljében. Büszke öntudat ömlött el rajtunk, milyen szép szalongarnituránk van — nem nekem, vagy neki, hanem nekünk, az ifjúságnak. Az ő arcán annyival volt nagyobb az öntudat, ahány esztendővel én hamarabb születtem a huszadik századnál. Nem igaz, hogy a proletár-élet hajszállal is színvonaltalanabb lenne a polgáréleinél. Magasabbrendű az még a civilizatorikus elemeiben is, nem is beszélve a kultúrájáról. Aki nem hiszi, gondoljon a polgárság hivalkodó szavaira, amelyekkel elemlegette, mennyivel kényelmesebb egy pesti polgár lakása Mátyás királyénál vagy akárcsak Mária Teréziáénál is. Utoljára a bécsi Burgban fejtegette ezt nekem egy pesti polgár és én kénytelen voltam igazat adni neki. O meg majd nekem lesz 198
