Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

talon káprázatos fényjátékai között találkozott Kisfaludyék romantikus világával. így talán érthető, hogy Egry nem tud „megöregedni“ és egyre újabb és újabb káprázatait tárja fel saját világának, mely leg­inkább az angol Turner-rel vagy Blake-kel, a költővel rokon. A Fény másik nagy romantiku­sához, Márffyhoz önkénytelenül adódik a Mattisse-párhuzam. Mind a ketten kissé talán visszafelé in­dullak el Cézanne-ból. Márffy el­fojtott világok, lila egek, vörös fé­nyek, testetlen lovak felé, Mattisse a gyermeki egyszerűség és egy kris­tálytiszta színmatematika frányá­ban. Az érdekes talán csak az, hogy Márffy a maga világában éppen olyan könnyed és játékos tud ma­radni, mint Mattisse. Itt kell említeni Barcsay Jenő sö­­télragyogású tájképét. Egry fényei, Márffy játékossága szigorú, sötét vázzá, mély, zárkózott ragyogássá alakulnak vásznain. Egészen más Berény, Szőnyi, Ber­­náth, Szobotka helyzete. Berény táj­képei mintha nem találnák azt az egyensúlyt és sziporkázó színessé­get, mint amit régi képei jelen­tettek számunkra. Bemátn teljesen elvesztette régi, kissé hűvös vissza­­fojlottságát és úgy érezzük, talán maga sem hisz túlságosan abban, amit most csinál. Szőnyin és Szo­­botkán a saját akadémizmusuk túl­ságosan sok nyomot hagyóLt. Czóbel, aki mindig külön feje­zetét jelentette művészetünknek, sajnos, csak néhány bágyadt, erőt­len „cóbel-képpel“ vett részt a ki­állításon. Természetesen képviselve vannak a polgári lakások kedvencei is, Zá­­dor István „napsütéses interieur“­­jeivel az élen. Érthetetlen (illetőleg nagyon is érthető) a Szinnyei Társaság állás­­foglalása a következő nemzedékek­kel szemben. Éppen úgy, ahogy Ber­­náth Aurél, a múlt évben megje­lent könyvében a modern francia művészet” szárnyait Rouault-nál le­vágta (még Picasso előtt), a „fia­talokat" (40-éves generációt) is igyekszik korlátok közé szorítani vagy legalább is korlátok szerint megválogatni. Örvendetes jelenség azonban, hogy Barcsay Jenő, Borsos Mik­lós, Wilt Tibor — bár a kiállítá­son inkább elbújni igyekeztek egy­­egy régebbi munkával — nem fér­nek a korlátok közé. De miért éppen errefelé zárja be kapuit a Szinnyei Társaság? Miért nem Molnár C. Pálék és Zá­­dor Islvánék felé? * Érdekes megnézni a múlt szá­zad francia művészetét és annak termékenyítő erejét Sugár Andor szemszögéből. (SUGÁR ANDOR és GOLDMANN GYÖRGY EMLÉKKI­ÁLLÍTÁSA. Andrássy-út 69.) Sugár és Goldmann tagjai és mártírjai az 1930-ban megalakult Szocialista Képzőművészek Csoportjának. „Az imperialista körök agressziója, a szociális ellentétek kiélesedése, a tőkés - gazdálkodás erkölcstelen­sége, a színek, vonalak, felületek mestereit is harcos kezdeményezé­sekre kényszerítetlék. Nem máradt lehetőség a festést és mintázást pusztán mesterségbeli tevékenység­nek tekinteni, letagadhatatfanná vált, hogy a művészi gyakorlatot csak a progresszív tartalom, a hu­mánus jelleg emeli magasra “ — írja a csoportról Pogány Ö. Gábor. Sugár .Andor valószínűleg Van Gogh-ban látta az elődjét. Ez a kapcsolat végig meglátszik képein. Törekvése a szocializmus riadóját a szülék harsogásával összeegyez­tetni. Az az őszinte, százszázalékos vállalás — néha éppen úgy, mint Goldmannál, — amiért életüket ál­dozták, egy percig sem tűrheti az ábrázolás akadémisztikus elsatnyu­­lását. Nem mondhatnak le a szí­nek, vonalak intenzitásáról egy min­den erőt igénybevevő harcban. Mint forró láva örvénylenek Sugár raj­zai, széttörve a kontúrok bilincseit. Néhol megállnak és szelíden figye­lik meg egy-egy izom vad görcsö­­södését, ernyedt nyugalmát. Külö­nösen Goldmannál feltűnő az ará­nyok egyensúlyának az a nyugodt keresése,' ami rövid, de nagyiramú élete mögött állandóan dolgozott. (-cl) 181

Next

/
Thumbnails
Contents