Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

Akkor a főispán intett és a fiatalember letette a levelet a hatkarú gyertyatartó alá és azonnal eltávozott.

— Nem fog... izé... járni a szája? — mondta a fiatal báró. Utánanézve a távozó titkárnak.

— Ez? Hat darabba vágatná előbb magát, mint egy szót kiadjon! — mondta a főispán gőggel. Akkor fidélis hevességgel nézett a nagyon fáradt fiatalemberre. — No, ez derék kedvesem, hogy vetted magadnak a fáradságot s személyesen elhoztad a fenség kedvéért ezt a levelet. De néhány hétig nem is eresztelek el.

— Pardon, Kázmér bátyám. Nekem két nap múlva ismét Pozsonyban kell lennem.

— Az kicsit hamar lesz.

i — Igaz, hamar. Lefelé könnyebben jön az ember a hajón, mint fel, de 15-re minden körülmények közt fenn kell legyek. Annyira mozgalmasak a napok, hogy március 15-re ott kívánok lenni a forrásnál. S nem is tartom lehetetlennek. Kis lovaimban nagyon bízom, Debreceni csiszároktól vettem 180 forintért a kettőt, egyik a Fecske, másik a Pille. Mindkettő nevének megfelelően repül. Én ezen a két lovon már baj nélkül megjártam Aszódról Nagyváradot, Kolozsvárt, Brassót, Dévát, Aradot, Tiszaföldvárt, Szolnokot s hazatérőben ismét Aszódot... No, valami nagy lóhajtási művészettel nem dicsekedem, olyan virtusokat megtenni nem tudtam még, mint gróf Szapáry Feri, aki Abonyból a Torontói megyében lévő Rácszentpéterre egy itatásra hajtott le, Babér és Deli nevű két félvér lován. Vagy gróf Nimsch őrnagy, aki két hatszáz forinton megvásárolt magyar lovon jókor reggel indulván Hódmezővásárhelyről, egyhuzamban behajtott Pestre, huszonnégy mérföld, itt megebédelvén, ezerforintnyi fogadást ajánlott gróf Csekonics Jánosnak és Snitter kapitánynak, hogy következő napon ugyanazokkal a lovakkal visszahajt ismét, megállapodás nélkül Vásárhelyre.

A főispán nyitott ajakkal hallgatta a beszédet s élénken kiáltott fel:

— No és megnyerte?

— A kínált fogadás nem lön elfogadva.

A főispán hangosan nevetett s vígan beszélgettek tovább, mert neki is remek esetei voltak kéznél, felséges hajtásokról.

Ezalatt kint a nagyszálában a derék hangászkar, a fiatal Patikárius Ferkó, az öreg Boka neje, akit huszonnégytagú bandájával Pestről hozatott le a báli vezetőkar, frisset rántott a daliák lába alá.

Egyet csapott markába mindenik gavallér és karján termett a lány. Mintha ifjú rózsa futna fel a cser törzsére, olyszerű volt gyönyörű leánykáinknak könnyed lebegése a díszruhás vitézek karjain. Három a lánc! — rivatgott az öröm és tovább perdültek a párok. Jobbrabalra, mártogatva. .. El-elváltak egymástól és mintha percnyi elválásukat is megbánták volna, tízszeres tűzzel újra ölelkeztek.

S kik voltak jelen a táncvigalomban? Jelen volt az alsó- és felsőkor. Versengés csak abból állott, hogy ki öltözik magyarosabban. A megye lakosságának minden osztálya képviselve volt. itt. Ki is akarta volna vagy merte volna visszautasítani ezt a hallatlan megtisztelő felhívást, hogy főispán névnapján, Kázmér napján tartott böjti megyebálon, mely most a nemzeti lelkesség jegyében rendeztetett, meg ne jelenjen. A szegvári kastély vonzereje az egész országra kiterjedt. A Dunántúlról éppen úgy jöttek hazafiak, mint a felvidéki hegyek, bércei közül. És nemcsak főurak, hanem közbirtokosok és közérdemekben kiválóak, ha egyszerű nemzetből származtak is. Az összesimulás legszebb harmóniájában, ahogy a kor nyelvén mondani kell, hogy egy éjre legalább az egyenlőség földi mennyországává avattassák a bál, oly fesztelenül értekeztek.

Ezüstgombos menték, bóbitás ezüstcsipkés főkötők, aranysujtásos vállfűzök, rövid, dagadó selyemujjakkal tarka vegyülésben hullámzottak keresztülfonva a nemzetiszínű hármasszínű pántlikával. Mindez gyönyörrel tölté el a már nemzeti reményeikben meghanyatlott kebleket.

Mert a napok teljesek politikai feszítéssel. Az úrbér megváltás forog a szőnyegen. Mindenki tudja, hogy Batthyány Lajos a zempléni

147