Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-02-01 / 2. szám

MAGYARORSZÁG ÉS KELETEURÓPA

Magyarország és Keleteurópa (sz>erk. Gál István, Officina), MARKAI LÁSZLÓ: Magyar-román közös múlt (Teleki Intézet), HADROVICS LÁSZLÓ: L’Eglise serije sous le donination turque (Teleki Intézet), SZABÓ PÁL: Szabad népek hazájában (Valóság), KOVÁCS UYÖRGY: Béliülő Erdély (Valóság), BARABÁS TIBOR: Bulgáriai utazás („Budapest“), ILLYÉS GYULA: Tizenkét nap Bulgáriában („Budapest“).

Évtizedeken át azt képzelte a magyar közvélemény, hogy a magyarság csak nyugat felé kapcsolódik az egész emberiség életének a vérkeringésébe; észak, kelet és dél felé az „ezeréves határ“ valami egészen idegen vnáglól választja el ezt a földet, mindörökre és a dolgok rendje szerint. Azután kezdett kiderülni, hogy ez nem igaz. Ha egyéb nem, az 1920-as változások meggondolkozlaUák az embereket. Bebizonyult, hogy nem örökkévaló az ezeréves határ; mind a két oldalán élnek például románok, azok nem választhatók el légmentesen egymástól, még az is megtörténhetik, hogy egy államban élnek. Ugyanígy a csehek és a szlovákok, meg a régi határ állal megint csak szétválasztott jugoszlávok. Ezekkel a népekkel viszont a régi határon innen összekeveredve élnek a magyarok; így tehát ezeknek a magyaroknak a sorsa, az egész magyarság jelenlegi sorsa odakapcsolódik a Kárpátokon kívül élő népek problémáihoz. „A bizonyítékok súlya alatt“ azt is beismertük lassan, hogy a múltban is sok közös ügyünk volt keleteurópai szomszédainkkal. A második világháború és az azt követő átalakulások pedig arra ébresztettek minket, hogy új kezdeményezések forrnak, jövőépítő erők munkálnak Keleteurópában; a jövőnket se rendezhetjük hát be másképpen, csak ha tudomásul vesszük, mi is történik körülöttünk s mit jelent ez ránknézve.

Maga a történelem adta tehát fel nekünk ezt a leckét: Keleteurópának a megismerését, Keleteurópa és a magyarság viszonyának tisztázását. Nem csoda, hogy annyi embert izgatnak most ezek a problémák, tudóst, publicistát, költőt egyaránt. Ennek az érdeklődésnek a gyümölcse az a néhány új könyv is, amiröt most beszámolunk.

„Magyarország és Keleteurópa“ címmel, Gál István szerkesztésével tudományos jellegű gyűjteményes munkát adott ki az Officina. Az egyes tanulmányokban az orosz, lengyel, cseh, szlovák, osztrák, szerb, horvát, szlovén, albán, görög, román, bolgár és török történelemnek a magyar történelemmel való kapcsolatairól számolnak be az illető kérdések legkiválóbb magyar szakértői. Sajnos, nem adhattak egyebet — tisztelet a kivételnek, mint amit a magyar történetírás eddigi fejlettségi foka lehetővé tesz. A történelemnek csak a felszínét ábrázolják, a külsőségeket: a középkorban főleg dinasztikus kapcsolatokról, az újkorban meg egy-két kiváló l'adósnak és művésznek országhatárokon áthatoló érdeklődéséről vagy hatásáról tudósítanak. Maguknak az egyes népeknek a mindennapi életéről, kapcsolataiknak ebben a mindennapi éleiben való megnyilvánulásáról igen keveset tud meg az olvasó. Nagyon helyesen teszi a kötet bevezető tanulmányának írója, Balázs János, hogy a keleteurópai összehasonlító történetírásnak az eddiginél reálisabb szempontjait keresi s egy dünai enciklopédia megírását sürgeti. Ennek az enciklopédiának a kötetei „az egyes dunatáji népek kultúrájának teljes egészét tervszerűen bemutatnák“, főleg a szociológia, nyelvészet és néprajz terén pótolnák a hiányokat. Hatalmas adattárával és rendező szempontjaival ez az enciklopédia tenné aztán lehetővé, hogy a dunai népek önmagukat, egymást és egymáshoz való viszonyukat alaposan és valóságosan megismerjék.

Makkai László „Magyar-román közös múlt“ című munkáját a Teleki Intézet adta ki. Közös múltúnk egész történetét összefoglalja a szerző, a két nép első találkozásától napjainkig, tudományos alapossággal, a nagyközönség számára is érlhető fogalmazásban. Érzik könyvén a nagyon tiszteletreméltó igyekezete annak a történész-gárdának, amely a tudományosan, erkölcsileg és politikailag lehetetlenné lett soviniszta

122