Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-02-01 / 2. szám

és hamis Bach-felfogás szelleme kísért. Egy-két emberöltővel előttünk szerették Bachot a XIX. századi romantika szellemében átértelmezni, műveinek kiadását előadási, dinamikai jelekkel tűzdelték. Sok espressivóval, subito manóval, cresöendóval és egyébbel igyekeztek kidiszíteni. Eredmény: a Bach-művek szentimentális, ál-áhítatos dicsfényt kaptak, elvesztették komoran és robusztusán hömpölygő fenségüket. Emlékezzünk Silvestri Bach-kantátájának ilyen értelmezésére, a túldinamikázott, elnyújtott kórusokra és nemrégiben Scherchen agyonkozmetikázott, piperkőc h-moll szvitjére. Ferencsik monumentálisán egyszerű h-moll miséje ennek a fajta Bach-értelmczésnek minden esetre ellentéte volt és — az előrebocsátott megszorítással — újra hangsúlyozzuk, hogy a Bach-stilus kérdésében neki adunk igazat. (Ügy tudjuk, Klemperernek is tetszett.)

Ujfalussy József

SZÍNHÁZ

IBSEN: HEDDA GABLER (Művész Színház).

Hedda nemcsak az életmódjában nagyravágyó asszony, hanem a szó eredeti értelme szerint is vágyódik a ,.nagyra“, a nagy élményre. Ügy érzi, hogy egy emberfölötti tett emberré tehetné őt, az asszonyt. Addig célozgat unalomból és nyegleségből finommívű pisztolyaival, míg végre egy „célbavett“ emberét sikerül tönkretennie. Nem ismeretlen nekünk a história, aKund Abigélé. „Enyelegve adám a tőrt, nosza hát.“ Hedda ugyanígy enyelegve adja oda a pisztolyt az egzaltált tanárnak, titkos hódolójának. Meg is lövi az magát, kedvét tölti Heddának, csak éppen nem olyan magasztosan, ahogy a hölgy megálmodta. A hajdani bemutató nézői együltéreztek Heddával, a mai előadásban ő a legellenszenvesebb az egész undok társaságban. Senmjei Vera nagyon szépen el is játszotta ezt a pofoznivaló ,,szeszélyt“. ötven évvel ezelőtt még elhitlük volna Heddának, hogy őt, a nagyrahivatott asszonyt, őt kínozzák a többiek: a mamlasz férje, a sipegő nagynéni, a szenilis cselédje, a gáláns háziróka, a sültszerelmes asszonybarátnéja és a „mű“ deliráló alkotója. A mai előadás leszállítja a talapzatról a századvég asszonyát, bedugja a ketrecbe, a többi közé. Mert ketrec ez, amiben marakszanak, osztályuk és életformájuk ketrece. Csak a rácsot nem éreztük ott egész határozottan a színpad és a nézőtér között. A Művész Színház törzsközönsége nagyjából még belül van a rácson, azért is nem méltányolta ezt a kitűnő előadást. A csöndes bukás miatt nem tűnhetett ki világosan, hogy ezzel az előadással változott át nálunk Ibsen korszerű szerzőből klasszikus szerzővé, anélkül, hogy izgalmasságából egy celsiusnyit veszített volna.

A szereplők mind kitűnőek: Zách János, Várkonyi Zoltán, Földényi László, Szemere Vera. Megbicsaklás nélküli, jól átgondolt előadás volt.

DÉRY TIBOR: ITTHON (Nemzeti Színház).

Könnyű nem volt soha drámát írni, ma se könnyebb, de lehet és szabad. Déry Tibor azt gondolta, hogy kell, neki kell megírni a mai magyar drámát, pedig neki csak szabad lett vphia.

Vannak kegyes emberek, akik maguk nem káromkodhatván, mások káromkodásait idézik szóról-szóra, mélységes felháborodással és ti tiros élvezettel. Déry Tibor nagyon érzékenyen rezonált a modern francia költészetre, főként a szürrealizmus vakmerő slí'usjátékára. Ma ez, úgy érzi, tilalmas, titokban élvezheti csak. Minden kedvére való, szóvirágot Király Istvánnal mondat el, a nyugatról hazajött tartalékos főhadnaggyal. És addig mondatja vele ezeket a saját leikéből ielkezeli monológokat, míg a kiosztott földbirtokos tragikus hőssé nem emelkedik. Elvették a házát, a feleségét, jövőjét, gyermekét, de megmaradt a becsülete és a szolgálati revolvere. Tudja is, hogy mit csinál ilyenkor egy férfi: lefekszik a díványra és egy szívszaggaló tiráda után agyonlövi magát.

Korlátozásnak érezte Déry azt az esztétikai elvet, amelyet elgondolója felszabadítónak szánt: át kell törnünk a legközelebbi múlt abszurdumig vitt stíluspróbálkozásain is, hogy a teljes hagyomány ismeretében megoldhassuk a mai fel116