Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-02-01 / 2. szám
udvariasan mentek el mellette. A jó átlag itt nem szenzáció: itt minden és mindenki jó-átlag. • A másik zenei központ persze az Operaház, mely itt a díszes Kungliga előnevet viseli. Ide már háromszor zarándokoltam el. Először a „Boris Godunov“-ot néztem meg, hadd lám, hogy viszonylanak a svékusok az oroszokhoz. Hát... nemigen viszonylanak. Olyan féiház langyoskodott a nézőtéren. Pedig kitűnő énekesek és még kitünőbb kórusszámok lettek volna hallhatók. Aztán a „Carmen“ előadására vetődtem be: ekkor már tele volt a ház. Végül a karácsonyi ünnepek előtt a „Vígözvegy“-nél kötött ki az Operaház is. Sorozatban került előadásra táblás házak előtt. Itt is szereztünk pár tanulságot. Musszorgszkijhoz van ötszáz, Bizethez ezer, Lehárhoz ötezer pár fül Stockholmban. Ennyien mentek el az Operába hallgatónak. I Lt nincsenek zenei sznobok. Itt mindenki odamegy, ahol jólérzi magát. Az emberek és a számok megbízhatók és pontosak. Hogy a naluralisztikus színpad kissé idejétmuita, hogy a rendezői fogások kissé rikítóan gyerekesek, csak az északiak köztudomású naivitását igazolja. A naivság pedig nem bűn, sőt. A magyar Operaház mesés díszleteinek raffinériája nem sokat bíz a publikum képzeletére. Nem tartja sokra: maga játszik helyette. Itt viszont van pompás hanganyag, szólóénekesekben is, kórusban is. A ballelkar is tud. A svéd állami színházak intendánsa az ősszel Budapesten járt, az Operaházban is volt. Ügy látszik, csak a hangra vonatkozó tanulságokat vitte haza magával. De tán ez is a fontosabb. (El ne felejtsem: az állami színházakban ruhatári díj nincs. Minden huszonöt látogatóra jut egy ruhatáros altiszt. Szépen beállsz a sorba s három percen belül legkésőbb rajtad a kabátod.) Harmadsorban említem meg, de csak azért, hogy ez legyen mondanivalóim súlypontja: karácsony másnapján délután templomi istentisztelet keretében hallhattam a „Messiás“ oratóriumot. A Szent Kláratemplom ének- és zenekara, orgonával és kitűnő szólistákkal méltó volt a műhöz. S itt megint az az érdekes, hogy nem párszáz Ínyenc csődült be ez alkalommal a templomba. A templom ezer állandó látogatója számára mutatta be az angyali művet a házi együttes. Nem hangversenyteremben zeneértőknek, hanem templomban híveknek. Ügy mentem csak be, mint idegen, pusztán, figyelni a hangokat s a közönség viszonyulását ezekhez. Megigézve távoztam. Mielőtt még vidéki zenei élményeimre térnék rá, hadd említsem meg, hogy az itteni Hangszertörténeli Múzeum hetenként hangversenyeket rendez, amelyeken egyes zenei kultúrköröket mutatnak be, szóbeli előadással, kilűnő muzsikusok zenei illusztrációival, mindig a megfelelő korbeii eredeti hangszeren. (Bach klavichordon, olasz hegedűdarabok viola da gambán...) * Jártam vidéken is. A sigtunai népfőisko'a száztíz hallgatója részére — főként parasztifjúság, svédek és egyéb északiak s elpettyegtetve tíz egyéb nemzet tagjai is — Malmberg zongoraművész Beethovent és Chopint muzsikált. Nem „leereszkedett“ az ifjúság közé, hanem mint elmondta, boldog volt, hogy az igazi muzsika iránti érzéket ő is ébresztgetheti ezekben a föidszagú lelkekben.. A népfőiskola üdülőjébe egyébként az ország legkiválóbb írói és művészei szoktak ellátogatni, hogy a népi ifjúsággal való érintkezés révén maguk is felfrissüljenek. Egy másik este a IX. szimfóniát hallgatták meg a népfőiskolások. Rádióközvetítés volt. Az angol fővárosban zsidó származású osztrák karmester vezényletével játszották a német szerző művét és egy kis 113
