Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-02-01 / 2. szám
SZÍNHÁZ MÓRICZ ZSIGMOND: LÉGY JÓ MINDHALÁLIG (Nemzeti Színház). Szétnyílik a függöny, elénk tárul a debreceni kollégium udvara, hancurozó, labdázó, verekedő diáksereg kavarog a színpadon, míg a tanár úr váratlan megjelenésére az előbbi zajt ijedt csend váltja fel s egy pillanat alatt kiürül a színpad, csak szegény Nyilas Misi marad ott egymaga a szigorú tanár úr előtt. Ä „Légy jó mindhalálig“ első jelenete a legsikerültebb színpadi kép, amit mostanában láthattunk. A fiúk a második képben, az osztályteremben is megteszik a magukét, láthatólag igazán szívből utálják az iskolát; itt azonban jobban kiütközik már a regényből írt színdarabok oly gyakori hibája: a színpadon nem elég a történet, az elbeszélés egyszerű folytatása ahhoz, hogy teljességgel lebilincseljen, nem csak a mese folytatásához, de a dráma bonyolításához, kirobbanásához vagy megoldásához kell minden képnek előbbre vinnie. Ezért aszerint válik megint érdekessé nemcsak a színpad diákéveinkre emlékeztető életképe, hanem maga a darab is, ahogy jobban az előtérbe kerül Nyilas Misi konfliktusa a felnőttekkel. Nyilas Misi határtalanul csodálja a felnőtteket és bízik bennük s ezért igen keserű csalódással kell kiábrándulnia. Az utolsó képben szerette volna Móricz Zsigmond valahogy szép hanggal lezárni a játékot, a felnőttek váratlan javulást fogadnak az ájult kisdiák fölött: ez a hang nem őszinte és nem igaz, magától Móricz Zsigmondtól is tudjuk, hogy mennyire más az igazság. De anynyira váratlan, nem a darabhoz tartozó s pillanatnyi csupán ez a darabzáró fordulat, hogy alig zavarja a mű drámai hangulatát s közben kialakuló érzéseink. Gobbi Hildát csodálhattuk a főszerepben; őszintén szólva nem mertük hinni, hogy (szinte meghazudtolva a darab témáját) felnőtt ember ennyire beleélheti magát a gyerek helyzetébe s játékával, mozgásával is viszsza tudja adni annak magatartását. Persze egészen illuziómentes nem lehetett az alakítás a „technikai“ nehézségek miatt: hangja éppen nem a negyedikes fiúké, feltűnő volt a szüntelen térdhajlítás (jaj de fárasztó lehetett), amivel nyilván azt kellett elérnie, hogy alacsonyabb legyen a felnőtteket alakító színészeknél, félelmet jelző kézmozgása inkább idegesség jellegű volt. Elsősorban mégis az ő érdeme, hogy Móricz Zsigmond darabjának előadásával a Nemzeti Színház sokunkat nagyon szép színházi esttel ajándékozott meg. PRIESTLEY: VÁRATLAN VENDÉG (Pesti Színház). A gazdag angol textiles család ünnepi, eljegyzési vacsorán van együtt. Váratlanul megjelenik egv detektívfelügyelő, aki egy néhány órával előbb öngyilkossá lett munkásleány halálának okát nyomozza. Nemsokára kiderül, hogy a jómódú, öntelt „úri“ család minden tagja részes a leány halálában. Lehet, hogy jobban hatna a bűnök összefüggésének színpadi kibonyolítása, a nagypolgárság hazug erkölcseinek ilyen módon való leleplezése, ha nem emlékeznénk még nagyon a „Veszélyes fordulódra. Akkor se tudtuk irodalmi szempontból túl sokra becsülni ezt a kényszeredett exhibicionizmust, de az a darabja Priestleynek legalább dramaturgiai szempontból sikerült volt: a jelenetek szervesen fonódtak egymásba, mindegyik valami meglepőén újat hozott s végül, az utolsó, frappáns befejezést. Ez alkalommal azonban a vallomások nagyon vontatottan követik egymást, efőre tudunk már az első felvonás közepén mindent, túlontúl átlátszó a darab „leleplező“ tendenciája s az alakok is átlátszó egyszerűséggel testesítik meg a reájuk szabott szerepet. GORKIJ: JEGOR BULICSOV ÉS A TÖBBIEK (Nemzeti Színház). Ez a darab nem az iskolás esztétikusok számára íródott, „tartalmát" még annyit sem lehetne felmondani, mint az „Éjjeli menedékhely“nek. Nem történik semmi, amiből drámai bonyodalmak következnének: drámai egyszerűen maga a tény, hogy Jegor Bulicsov és a többiek a“ világon vannak, élnek, születésük és örökségük tehetetlenségi erejénél fogva még mindig élnek, jóllehet a polgárság életerői már kimerültek, életformái régen bomlásnak indultak s hazugokká váltak. A különbség csupán az, hogy Jegor Bulicsov érzi, nem mennek 111
