Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-02-01 / 2. szám

rendjén a dolgok s valami baj van a világgal: ezzel a világgal, az övékével. A többiek, felesége, leányai, veje, az apátnő, a pópa és a vidéki nagypolgárság többi felvonuló alakjai mit sem sejtenek. Forradalom lesz, egyre arról beszélnek, de maguk tehetetlen folytatják kisebb-nagyobb seftjeiket, élik tovább világukat. Jegor is tehetetlen: de mert érzi életük ürességét s érzi tehetetlenségét, élete még nyomasztóbb, mint a többié. A betegség, mely idő előtt megöli az erős, életre vágyó embert, jelképe a pusztulásnak, mely könyörtelenül eléri az urak osztályát — az életet még szerelni akarókat, sőt a jókat, derék embereket is köztük. Gorkij nem papirosfigurákat állít a színpadra, nem a propaganda torz alakjait: Bulicsovnak különösen, de a többieknek is nem egy szimpatikus vonása van s mindegyikükben láthatóan ét valami szebb és jobb utáni vágy. Megint csak: ezért drámai különben anynyira hétköznapi sorsuk is — de hamarabb is ismerünk így bennük magunkra s társadalmunkra.

Az előadás valóban együttest mutat a színpadon, a kisebb szerepek is kidolgozottan szolgálják az egészet. Somlai/ Artúr jálsza a címszerepet. Egyrészt: mintha egyenesen reá szabták volna Bulicsov betegségével, kétségeivel, családjával vivődő alakját. Másrészt, s ennek ellenére sem hallgathatjuk ezt el, cseppet sem inkább orosz ebben a szerepében, mint kedves Hauptmann drámájában. Külön eseménye az előadásnak a sok éve színpadon nem szerepelt Várnái] Aranka alakítása Bulicsov öregedő, ideges, fontoskodó feleségének szerepében. A többiek közül különösen Makláry Zoltánt kell kiemelnünk a trombitával gyógyító szélhámos kuruzsló alakjáért.

TAMÁSI ÁRON: HULLÁMZÓ VŐLEGÉNY (Nemzeti Kamaraszínház) Kétszer kísértette meg Bodrogi Antalt a gazdagság. Egyszer, mikor félretette művészi tálentomát s elment falura fazekasnak, mert úgy remélte, többet keres azzal. Ez még jó idővel a függöny felgördülése előtt történt s nem úgy sikerült, ahogy Bodrogi úr remélte, mert agyagkorsói bizony nem a legjobbak voltak, ő maga eladósodott s

mindjobban elkeseredett. Másodszor pedig akkor történt kísértés, s erről szól a darab, amikor ebből a bajból jóakarói úgy próbálják kisegíteni, hogy megházasítják, hozzáadnak egy felettébb gazdag leányt, bár ez kissé sántít, kissé dadog is, ezért is nem ment férjhez mindeddig és ezért mutat most oly nagy hajlandóságot a lecsúszott fazekashoz, csakhogy már pártában ne maradjon valahogy. így lesz vőlegény Bodrogi úrból, bár a vak is látja, hogy megtévedt, „aki így akar boldog s okos lenni.“ De utoljára nem is tudja magát reászánni, hogy elvegye az öreg leányt, megérzi, hogy ez a házasság nem menekvés, hanem művészetének, álmainak, egyéniségének végleg eltemetése volna. Fellázad a hazug házasság s egyben a fazekasság ellen is. A művésszé visszaváltozott Bodrogi azután igazi élettársra talál Bogyóban s így a harmadik felvonás végén mégis csak mint vőlegénytől búcsúzunk tőle.

Ennyi a darab meséje s ez még nem volna sok. Hanem szépen is van megírva. Szóról szóra halad előre a mese s a szabadságáért és boldogságáért küzdő ember Tamási humorával megírt története három órás szüntelen derűt varázsol a nézők arcára. Nem „pesti viccek“ pedig ezek, mint pesti, kritikusai gyanúsítják az írót, nem is „gondtalan mókázás“, mint kiadója reklámozza. Ennek a darabnak minden tréfája ugyanaz miniatűrben, ami egészében maga a háromfelvonásos mű: az élettel rendeltetéséért és boldogságáért vívó ember küzködésének jelképe. Nagyon fáj az élet néha s csak a tréfák fölényével lehet már elviselni — máskor pedig felszabadul a lélek sok külső és belső nyűgétől, ilyenkor meg a megkönnyebbülés csattan ki találó megfogalmazásokban.

Kár, hogy a két főszerep nem kapott megfelelő színészt. Uralj Tivadar a Nemzeti Színház egyik legkiválóbb művésze, de elegáns, fölényes, nagyvilági jelenség, nem illik ebbe a darabba sehogysem. Épp olyan idegen a falu világától, amint a legnagyobb önfegyelemmel sem tudja sikeresen visszaadni Bodrogi érzelmeinek szüntelen hullámzását. A Bogyót megszemélye112