Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-05-01 / 5. szám
KÖNYVEK OSZTHATATLAN VILÁG HAMVAS BÉLA: Anthologia Humana. Ötezer év bölcsesége (Egyetemi Nyomda). Gondolkozó embernek sajátjának vélt rátalálásaival felérő gyönyörűsége. mikor a nagy filozófusok, költők műveit olvasva olyan életértelmezésekre akad, amikre lelkiségének autonom kialakulása rendjén már előbb maga is ráeszmélt. Goethe azt mondja, hogy a föld gyermekeinek legfőbb java az „egyéniség“, de az egyéniség az ő nagy tradíciókat őrző-tisztelő világnézete szerint is csak akkor lehet igazi érték, ha az emberi közösség nagy reprezentánsaitól kapja meg a maga igazolását. Ez ébreszti fel s erősíti meg bennünk azt a minden tudásnál megnyugtatóbb, léleképítő hitet, hogy az Életnek van törvénye, van értelme, hogy az „igazság“, amire a kultúrák hajnalodása óta áhítozik az ember, nem elvont ideál, hogy az emberiség legelőkelőbbjeit is egy soha nem szünetelő egy-forrású eleven-erő ihleti-vezeti hasonló belátásokra. Régesrégi, csírájában már ifjúságom "idején felötlött-felizgult gondolatom, amiről már többször írtam. hogy gondosan, kodexszerűleg, össze kellene állítani a nagy szentenciák konkordanciáját. A kultúrák, népek gondolkozóinak sokszínű, egymásnak látszólag gyakran ellenmondó, de egymást igazában kiegészítő és megvilágító eszmevilágából olyan monumentális egészet lehetne kikerekíteni, amely egy egyetemes nagy gondolat-eposza volna az emberiségnek. Az „Anthologia Humana" nagy lendületű, mélységes lelki-élményekre valló előszavából kiéreztem, hogy Hamvasnak is ilyenszerű volt a törekvése. Az első mondatokban éles ellentétben állítja egymással szembe a rombolás „átkozott“ és az alkotás „áldott“ történetét. A görögök légintuiciósabb filozófusa, Herakleitos, máskép látta az emberiség életfolyamatát s Goethe és Arany János is („Gondolatok a békekongresszus felől“). És nemcsak az „Anthologia Humana“ jegyzeteiben a XIX. század egyik legmélyebb elméjének mondott Kierkegaard, hanem a régi és új filozófusok életlátása is merőben ellenkezik a Hamvas históriátlan felfogásával. A História negatívumai éppolyan szervesen összetartoznak a pozitívumaival, mint a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymással vitázó ellentétei. S az előszó végére érve az anthologia szerkesztési módszerén, az ötezeréves dokumentumok időrendi közlésén is megakadtam. A szellemi alkotások időtlen értékűek s az időrendi szerkesztés éppolyan elhibázott, mintha a szövegeket címük vagy kezdősoraik alfabétikus rendjében közölte volna. És — a „Szimfónia“ művészi formakerete dirigenst kíván; a Hamvas külsőleges szerkesztésében a „nagy szimfónia“ tételei olyan messzire esnek szét egymástól, hogy az olvasó nem tudja őket összefogni. Hamvas kiválasztott szövegei közt túl sok a tételesen-vallásos s misztikus karakterű s ezek jó része ma már élvezhetetlenül avas ízű. Ezeknek jórészét bízvást kihagyhatta volna. Viszont nincs meg például az anthológiában a „Fioretti“-nek egy megrendítő, izzó pátoszú. legmagasabbrendű költői szépségű szakasza. Assisi Szent Ferenc Krisztusért való szenvedés-vágyáról. Nem értem azt sem, hogy Hamvas a költői alkotásokat, az érzés és gondolat legönkéntelenebb, legihletesebb megnyilatkozásait teljesen mellőzi. Még érthetetlenebb, hogy a „nagy szimfóniának“ magyar költőművészei közül egyetlen egyet sem talált a gyűjteményébe iktathatónak, mintha egy Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda János, Ady nem emelkedtek volna fel az 307
