Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-05-01 / 5. szám
MIT FELELÜNK HUNYÁK PÁLNAK ? Mikszáth Kálmán képviselő úrnak tót kocsisa, Hunyák Pál, ilyeneket mondott vasúthoz szekereztükben: „Valaha mienk volt az ország egészen: most ide szorítottak a kövek közé! A jó földet, az alvidéket a magyarok lakják és még adót se fizetnek, mi a rossz föld után is fizetjük...“ Mondott más egyebeket is, de azzal most ne törődjünk. Azzal se, hogy ez a Hunyák Pál hat évvel azelőtt még másként beszélt, lenézte a tótokat, magát, faluját kivette közülük: „mégse vagyunk mi tótok.“ Ne emlegessük azt se, mit se érünk vele, hogy agitátorok „rontották meg“, papok és néptanítók „bolondították meg“. Inkább azon törjük fejünket, hogy mit is válaszolhatnánk Hunyák Pálnak? (Vagyis: hogy viszonyulhatnánk ehhez a magát jogfosztottnak tudó Hunyák Pálhoz? És az én Hunyák Pálom nem valami képzeletbeli alak s elavult figurának se mondható: gondoljunk csak a pozsonyi hídfőre.) Kérdés és felelet nyelvi tények: akkor felelhetek csak, ha megértem a kérdést s úgy érdemes csak felelni, hogy megértsen a másik. Bosszantóan elemi dolgok ezek, de úgy látszik a Dunatajon az utóbbi időben ilyen elemi dolgokat kell újratanulnunk. Hogy felelünk Hunyák Pálnak, ha nem értünk egymás nyelvén? Mert Mikszáth képviselő úrnak még aránylag könnyű dolga volt: az ő Hunyák Pálja — még hat év előttről — tudott magyarul, de: „csak az anyai nyelv az édes, a többi mind keserű“ — mondta ki a szentenciáit s a mai Hunyák Pál, ha tud se beszél többé magyarul. (Pedig tud, dehát nagyon megkeseredett a szája íze tőle!) Hogy értsünk hát szót vele? Ne áltassuk magunk: nincs módunkban magyar szóra fogni se szép szóval, se fütykössel. Talán bizony mi tanuljunk meg tótul? Felelet van kérdésünkben, megvető hanghordozásunkban: ha beledöglünk, se tanulunk! A budapesti egyetemen például hány bölcsészhallgató vette fel a „tót nyelv kezdőknek“ című kollégiumot? Velem együtt hárman, de mi is csak "romantikus elképzelésből; akkor még nem tudtuk, mennyire reális életszükségletünk — és mennyire lehetetlen tótul tanulnunk; nem is tanultunk meg úgy-ahogv se. Ismerem az ellenvetéseket — éppen eleget mondogattam magamnak: mért ne mindjárt zulukafferül tanuljak? Bizonykodunk és polémizálunk, míg rá nem jövünk: érveink szülőanyja egyetlen érv: „krumpli nem étel, tót nem ember!“ Nem vesszük magunkkal egy értékű emberszámba a tótokat (oláhokat, szerbeket se, akármit mutasson is a látszat), pedig ugyancsak bizonygatják mostanában létüket! Azt véljük nincs beszélni valónk ezzel a mégis-más-hunyák-pállal. Hát örökös harccá reménytelenítsük dunatáji sorsunk? Önállóságunkat' csak harccal bizonyíthatjuk? Létünket csak efféle harcban érezhetjük létnek? Hogy mondhatnánk el másként Hunyák Pálnak, hogy keserű lesz annak az anyanyelv is, akinek a „többi mind keserű“, mint hogyha megtanulunk tótul?"A megértés milyen konkréttá válik így, a nyelvtanulás meg mennyire másként problémás, mint eddig; nem tankönyv-kérdés többé és nem szabadidőé, nem kedv, hajlam és tehetség dolga, semmiképpen sem „szaktárgyad, nem szaktárgyad“-probléma, hanem felelet erre: egyenrangú embernek tartasz-e engem, te másik fajta ember? Hogy a magyarság komolyan veszi-e a szomszédaival való megbékélést, annak az lesz az első jele, ha a nagy számú angol s még mindig nagyszámú német és a megközelítőleg sem elég, de mégiscsak valamennyi orosz tanfolyam mellett iskolákban, egyetemeken, a szabadművelődés" kereteiben megszaporodik a tótul (s ugyanígy a csehül, szerbül, horvátul, románul) tanulók száma. Csak ez lesz annak bizonysága, hogy a dunavölgyi béke már nem kevesek: politikusok, írók, művészek ügye, hanem a magyar társadalom valóban felismerte helyét s feladatait Európában. Oláh Andor 285
