Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-05-01 / 5. szám

állapot. A parasztságnak Keleteurópa-szerte mindenütt nagy tisztességgel adóznak mostanában s elsősorban hagyományaiért, művészetéért hálás neki egész nemzete. Hogyan lehetséges az, hogy a „buta“ és „durva“ paraszt értékes és szép formákat ad nemzetének? Úgy, hogy nem is olyan „buta“ és „durva“, mint az urak hitték. A nyugateurópai paraszt, a Bauer, sokkal inkább az. Köztudomású ez is, nem az elfogultság mondatja ezt velünk. Többé-kevésbbé tisztában vagyunk ennek a különbségnek az okaival is. Nyugaton a jóeszű parasztgyerek könnyebben iskolához jutott, mint nálunk, tehát úr lett belőle, nálunk viszont a régi magyar urakból, kisnemesekből is parasztot csináltak gyarmatosítóink, saját utánpótlásukat meg igyekeztek a maguk köréből és a sváb falukból toborozni. így aztán mindenki parasztnak számított, aki magyar volt. De nemcsak nálunk volt ez így, hanem szerte Keleteurópában. Ha a parasztember számukra érthetetlen és humorosnak tetsző viselkedését vagy beszédét idézték gyarmatosítóink, mindig így emlegették: „a mi magyarunk“, de a szomszédban is úgy mondták: „románul nostru“ (a mi románunk). És jót nevettek rajta. Messziről meg lehetett ismerni a magyart és a gyarmatosítót, hiszen ruhája is más volt. Amaz magyar, lót, román s ki milyen ruhában járt, civilizátoraink mind „német gúnyádban feszítettek. így nevezték az „angol úri divat“-ot Keleteurópaszerte. Nem is tudta egy szabó megvarrni a kétféle ruhát. Külön voltak ,,magyar szabók“ és külön „német szabók“, még a céhük is külön volt.

Régi dolgok ezek, ma már hírből is alig ismerjük őket, de érdemes felemlegetni, mert mind áruló jelei a keleleurópai népek közös gyarmati sorsának. Ezek mögött a külsőségek mögött egész világ, egész kultúra rejtőzött s ma is csak a külső jelek múltak el helyenkint a népviselettel, a lelkekben ugyanaz a kettősség tapasztalható. Az urak, mint mondtam, idegenekből, elsősorban németekből verbuválódtak Keleteurópában. Nálunk a régi kiváltságos német városok, a betelepített svábok s végül a Bach-huszárok szaporították a civilizátorok számát. Lengyel és Oroszországban szintén a németekből telt ki a hivatalnoki kar és a polgárság jórésze, Romániában és a Balkánon már inkább görögökből és olaszokból. Ezek az idegenek a maguk különb úri mivoltát éppen nemzeti műveltségük hiányaival vélték kidomboríthatni. Minél csúnyábban törte valaki hazája nyelvét, annál előkelőbb úrnak tartották. A grófok, hercegek idegen, német, francia nevelőnőket fogadtak gyermekeik mellé s a világért sem engedték vohia össze őket a parasztgyerekekkel, de a tehetősebb polgárok is idegen nevelőnőt fogadtak gyermekeik mellé már kiskorukban, ha ugyan szükség volt erre s maga a család nem volt németajkú.

Az idegen nevelőnő idegen mesékkel, nótákkal telítette a Ids úri csemeték lelkét, nagyobb korukban idegen irodalommal. Hogy is érthették volna ezek az emberek Adyt és Bartókot, mikor a magyar népköltészet és népzene is értelmetlen zagyvaság volt számukra. Ezért igyekeztek a „nemzeti öncélúság“ korában is mellőzni mindent ami magyar. A Grimm és Andersen mesék rossz fordításai nyakra-főre jelentek meg újabbnál új kiadásokban, magyar népmesékhez meg alig lehetett hozzáférni. A német vallásos és világi népdalok mind megjelentek magyar köntösben: „Csendes éj, szentséges éj...“ stb. És annyira beleivódtak tanult, úri osztályunk leikébe, hogy az bizony

265