Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-01-01 / 1. szám
ÉNEKLÉSÜNK JÖVŐJE Halad az idő, Bartók Béla és Kodály Zoltán nevelő munkája nyomán már a harmadik nemzedék növekedik lel a magyar népdal szeretetében. Elmúlnak lassan azok az idők is, amikor forradalmár merészsége kellett ahhoz, hogy egy magyar népdalt valaki elénekeljen. Hála Istennek, kezdjük megérni, hogy ha nem is egy forradalmár, de legalább is egy Don Quijote vakmerősége kell az egykor olyan szépeknek tartott münépdalok komoly művészi produkció igényével váló mutogatásához. Kezd természetessé válni minden komoly magyar muzsikus egyöntetű állásfoglalása a népzenéből fakadó magasrendü modern műzene mellett. De lemondanánk a haladás, a tökéletesedés lehetőségéről, ha itt megállnánk és nem válna egyre égetőbb gondunkká a »mit énekeljünk« ezelőtt nehány évtizeddel aktuális kérdése után a »hogyan énekeljük« nagv kérdése. Hogy a probléma a maga nagyságában elébünk meredjen, ki kell jelentenünk (amit ma még nálunk éppen olyan félve kezdenek sejteni, mint egykor azt, hogy nem a művészet teteje a népszínmű-muzsika): Magyarországon általában nem tudnak énekelni. Ne tessék félreérteni, nem azok a parasztok nem tudnak énekelni, akiktől gyűjtőink a népdalokat lemezre, hengerre vették. Azt is tudják, hogy mit kell énekelniük, azt is, hogy hogyan. De megint azok nem tudnak énekelni, akiknek az volna a mesterségük, azok, akik olyan nehezen vették be a magyar népdal szép voltát. Akiknek hivatása volna az egész Magyarországot megtanítani arra, hogy szépen énekelje, amit énekel. Ismételjük, jelei mutatkoznak már, hogy erre az ijesztő hiányra kezd felljorzongani a jófülüek néhánya, elég későn. Hogv nem rémlátás, amit mondunk, azt"gégeorvosi adatok szomorú sora bizonyítja: korán kiénekelt hangok, megerőltetett hangszalagok, hallgató-kúrák, ha a felnőttek viszonylatában nézzük a kérdést. És a gyermekek esetében? Számtalan tehetség tönkremenetele éktelenkedik énekpedagógusaink útján, olyan hangtalanok sora, akiket mutálás közben hangtalanná énekeltettek. így akarunk éneklő ifjúságot, éneklő Magyarországot nevelni? Nem fog menni, míg meg nem tanuljuk, hogy amit énekelünk, szépen is énekeljük. Elmúlt korszakunk gyarmati jármának egyik keserves maradványa ez a kérdés... A német ipar piaca voltunk az éneklés vonatkozásában is. Mint mindenből, természetesen az éneklés mikéntjéből is az ocsuja jutott az Osztrák-Magyar Monarchia (azelőtt: Német-Bómai Birodalom) integráns részének és örökös tartományának. Közben természetesen már otthon, Németországban is rájöttek, hogy milyen gyalázatos lezüllése volt az énekügynek a múlt század második felében különösképpen Wagner-éneklésre dívott éneklés-mód, de a perifériák törvénye könyörtelenül érvénybentartja nálunk a levetett divatot, a turnür, a páncélfűző és a szertorna méltó kortársát. Nagyon messze vezetne, ha itt és most ének-módszertani és fiziológiai kérdéseket kezdenénk per longum et latum tárgyalni. Csak az lehet ez alkalommal'feladatunk, hogy elmondjuk aggodalmunkat: a magyar éneklés, az egész népdalkultúra jövőjét féltjük attól, hogy nem tanítjuk meg ideiében helyesen és ezáltal szépen énekelni gyermekeinket. Egy folyóirat első számában, különösen, ha ez a folyóirat a "magyarság egészének kulturális gondozását akarja szolgálni, szónak kellett esnie a magyar éneklés-ügy legközelebbi teendőjéről. Hála elődeink munkájának, elég erősnek érezhetjük a magyar népdal jelenét ahhoz, hogy már ne elégedjünk meg ujjongva bármilyen módon való népdal-énekléssel, hanem munkához lássunk a »hogyan« útján is. Évtizedek hosszú munkájára lesz itt is szükség, éppen úgy az óvodában kell kezdeni a nevelést, mint a népdalra-kapatásnál is, de megéri. Csodálatosan fog kiteljesedni egy énekes-köztudat tetején hangverseny-éneklésünk és operaéneklésünk szépsége is, mintahogv .az egész ország népdal szeretetén teljesedik ki egész műzenénk. Ujfalussi] József
