Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-05-01 / 5. szám

az volt a legfőbb bölcsesége, hogy sok gimnáziumot épített nemzetiségi vidékeken (elspórolta az Alföldtől, ott úgyis ellenzékiek laktak), azt várván, hogy abban majd elmagyarosodnak a nemzetiségek. Az ellen-t kezője történt: kitanulván, annál tudatosabb képviselői lettek nemzetiségüknek s a magyarosítási szándékot megértvén, annál elkeseredettebb ellenségei lettek a magyarságnak.

Trianon után is az úri nacionalizmus uralkodott Magyarországon és az utódállamokban is. „KultúrföLény“ volt a jelszó nálunk, világért se azzal dicsekedtünk ami a miénk, magyaroké s egyúttal szomszédainké is (mint a Cantata Profana, Bartóknak román kolindát feldolgozó klasszikus kórusműve), hanem azzal, amivel Nyugatot másoltuk ügyesen s amit viszont a magyar nép nem érthetett, nem szerethetett, mert nem tőle jött s hozzá nem volt útja.

Más portáján nem akarunk seperni, de annyit megjegyezhetünk* hogy a románok sem állanak sokkal jobban. Ahogy mi a németeket! majmoltuk, ők a franciákat, kultúrában, életmódban." ők viszont hamarabb rájöttek, hogy ez így nem jól van. Bartóknak a román népdalgyűjtése előbb jelent meg, mint a magyar: a románok előbb adták ki. A csehek 300 éves elnyomás alatt elnémetesedtek s egészen kikerültek abból a dunai közösségből, amibe múltjuk szerint tartoznának. Folklórjuk elsorvadt, ők már nem is találhatnak vissza nemzeti egyéniségükhöz és régi közösségünkhöz, csak a szlovákokkal való szoros kapcsolaton át (ami ellen ép mi magyarok rugódoztunk annyit). Jugoszlávia Lalán a legkevésbbé ment bele ebbe a zsákutcába, nagy vonásokban mégis ugyanez a problémája, kivált hogy most gyors modernizálás alatt áll.

Szándékosan kerültünk minden „külpolitikai“ jellegű motívumot. Nem kölcsönös biztonságról, határokról, hatalmi tömbökről, érdekkörökről van itt szó elsőrenden, önmagunk keresése, egészséges kultúrélet megteremtésének a vágya utal minket szomszédainkkal egymásra, indít a közös folklór kutatására és értékelésére, nem is csak egymás miatt, hanem saját népünk felemelkedése és nemzetünk egysége miatt is.

Köuendi Dénes

A DUNÁNÁL

i.

A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.

262