Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-05-01 / 5. szám

És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.

Es mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt — néztem a határt: egykedvű, örök esőmódra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.

II.

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk — ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.

III.

Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt — ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünkl...“ — megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válók boldogan,

S apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!