Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-05-01 / 5. szám

azonban sokkal lényegesebb magának az egyezésnek, a minden kényszerítés nélkül való átvételnek a ténye.

vÚjkori történelmünk egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy a nemzeti kultúra eszménye már csak a népi és magaskultúra kettészakadása jitán kezd hatni, a XVIII. század végén. Nem a rokon folklór alapján indul tehát egységes fejlődésnek a magyarság s a szomszéd népek kultúrája, hanem centrifugális erőként hat a nemzeti eszme. Mihelyt a .magyar nemesség megindítja a harcot pl. a közélet nyelvének elmágyarosításáért, maga ellen ingerli a nemzetiségek vezető rétegét. Ami a népet illeti, az nem igen reagálhat pozilíve erre a harcra, még a magyar jobbágyság se. Kazinczy, Kölcsey minden jószándékuk mellett is már idegenek a tanulatlan néptől műveltségben, életmódban; érte küzdenek, de nem vele. (Még a bocskoros nemesek sem értenek semmit az egész reformkorból, csak a „nem adózunk“ jelszavát kiabálják — pedig nekik inkább lett volna módjuk a politikai és kulturáüs tájékozódásra.)

A nemzetiségek népének szerepét multszázadi történetírásunk úgy állította be, hogy ők Bécs által fanatizált magyargyűlölők voltak. Most egyre fontosabbnak érezzük a jobbágy és úr közti feszültséget. Hóra és Kloska 'lázadását nemcsak az adatok magyarázzák ki a faji fanatizmus vádja alól (magyar jobbágy is volt résztvevője, román nemes is volt áldozata), érzelmeinkkel is közelebb férkőzhetünk hozzá. ha meggondoljuk, hogy a XVII. század elején a szintén magyargyűlölőnek elkönyvelt Mihály "vajda a székelyeknek köszönhette, hogy bejöhetett Erdélybe. A székelyeket t. i. uraik jobbágysorba hajtották és kegyetlenül büntették mozgolódásaikat. A vajda szabadságot ígért nekik, ők mellé álltak, győzelemre segítették. S míg a vajda népe Erdély többi részén pusztított, ők maguk a maguk urainak udvarházát dúlták. Vagy gondoljunk Rákóczi szabadságharcára: ennek a különböző nemzetiségű jobbágyok egysége adott erőt s az uráli - hiúsága és versengése, általában az elúrizálódás tette tönkre.

A reformkor magyar nemessége, törvényekkel akarván magyarosítani az országot, elhagyta a valóság talaját, megfeledkezett az itt élő népek közösségéről. Hiába mondta Széchenyi, hogy a nemzetiséget nem lehet rákenni az emberekre, mint a rneszet a falra. A visszahatás nem maradt el: a nemzetiségek vezetői is soviniszta illúziók után futottak. Hogv a magyarok vagy a többiek voltak bűnösebbek s hogy mekkora volt a bécsi politika “ szerepe (amely pl. teljes céltudatossággal zavarta meg 1790-ben a magyarok és az „illír diéta“ közti egyetértést), azt most nem akarjuk vizsgálni. Lényeg az, járható volt-e az út. amire léptek. A horválokat illír imperializmus hevítette, az összes délszlávok vezetőjének tartották magukat. A románok a dákóromán elmélettel bizonygatták, hogy ők a legmagasábbrendű fajta Keleteurópában. A szlovákok) a szláv testvériséget hangsúlyozták, hogy így a nagy orosz "birodalom nimbusza ragyogjon rájuk is. Közös érdekekről, egymásrautaltságról nem igen esett szó.

így jött el 1848. A magyar huszárok vígan énekelték azokat a bizonyos szláv eredetű verbunkosokat s mentek a rácok ellen. A románok meg a Jancu-nólát fújták a magyarok elleni harcról, amely Jancunóta zeneileg a Kossuth-nóta változata. Tragikomikus volt ez a belső harc, nagyidai harcuk a nemzetiségeknek is. Azok alaposan csalódtak a bécsi ígéretekben, nem lett semmi az autonómiájukból. A magyarság leverése után közülük is börtönbe került, aki tovább is ki mert állni népe érdekeiért, például Jancu, az erddélyi román népvezér.

Kossuth konföderációs tervét a magyarság egyhangú felháborodással utasította el, mondván: ha Reichsratba kell mennünk, inkább Bécsbe megyünk, mint Bukarestbe. A kiegyezés korának hangulatára az a legjellemzőbb, hogy az ellenzéket a legkritikusabb pillanatokban is féken tudta tartani a király az általános választójog mumusával. Az úri Magyarország kiváltságosaiban egy volt az ellenszenv és elzárkózás a proletáriátus s a nemzetiségek iránt. A nemzetiségi politikának meg

261