Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-05-01 / 5. szám
dóan harcolnia kell függetlenségéért, közben viszont saját népének azorthodoxiához ragaszkodó tömegeitől is elszakad. A Habsburgok centralizációs politikája természetesen összeütközött a magyarságnak XVI-XVII. századi, tényleg magyar kultúréletéuel. Tudatosan csak a reformáció ellen, sőt a katolikus egyház kedvéért dolgozott ez a politika, mégis a népi vallásosság és művelődés szempontjából csak negatív eredményt hozott. Megtiltotta papok, tanítók, tartását a kálvinista gyülekezeteknek az adozóképesség kímélése ürügyén, hiába könyörögtek azok, hogy ne hagyja őket a király „barmok módjára“ lelki vezető nélkül élni. Ahol meg is maradtak az iskolák, csökkent az értékük, hiszen nem járhattak már külföldre a leendő tanítók. Az. egyház nem fejlődhetett a külfölddel együtt, elsatnyult, megmerevedett. A katolikus egyház meg a Habsburg-hatalomnak lett eszközévé ésáldozatává; nem akadtak már benne Pázmányhoz hasonló önálló koncepciójú államférfiak s Pázmány nemzedékének missziói szellemére se volt az új rendszerben szükség. Egyszerűbb volt a birtokosokat megtéríteni, fiaikat buzgó térítőkké nevelni, ezek munkáját szigorú törvényekkel támogatni, mint a néppel bajlódni. A nemesség egyre jobban elszakadt a néptől, kultúrája más jellegű volt; nem állvián egységes kultúra szilárd talaján, nem tudott tájékozódni, könnyebben összezavarodott, elvesztette magyarságát az idegenben vagy idegen szellemben megismert műveltség hatására. A nép pedig, elszakadván a kultúrától, kezdte azt érezni, hogy vezetőitől nem kap semmit, csak adnia kelt mindig. Ettől vesztette el a bizalmát, sőt az életkedvét s egyúttal előbbi kultúrigényét és áldozatkészségét is. • Milyen volt a „kettészakadt' magyar kultúra alsó darabja, a folklór? Eddig a délkeleteurópai kultúrák közösségének csak negatív jellegzetességét említettük (hogy t. i. egyikük sem a római hagyományon épült fel). A folklór a pozitív összetartó erő. Még messze vagyunk attól, hogy teljes képet alkothassunk erről a folklórról, de annyit már is látunk, hogy sok alapvonás teszi majd egységessé ezt a képet. Feltűnő például, mennyire összecseng a román és délszláv balladák hangja a magyarokéval. Képzőművészetben, népszokásokban is megvan a hasonlóság. De a zenénél már egész matematikai pontossággal leírhatjuk az összefüggést. A román népzenében is igen nagy szerepet játszik a régi magyar zenét jellemző pentatónia — talán a románokba beolvadt törökség hagyatéka ez, hiszen Kunország a mai Havasalföldön volt. A román kolindak (karácsonyi énekek) szövege és dallama pedig finn-ugor testvéreink, a vogulok és osztyákok énekeivel van kapcsolatban. Itt tehát egészen mély, ősi összefüggések vannak közöttünk. Nem véletlen, hogy ép Bartók Béla volt az elsők egyike, aki román népdalokat jgyűjtött. A szláv zene alaprétegével való kapcsolataink nem ilyen világosak, de sok átvétel mutatja, hogy nem idegen egymástól a magyar és a szláv folklór sem. A népszerű magyar kanásztánc-típus (pl. „Megismerni a kanászt“) Bartók szerint az ukrán kolomejka átvétele. Még érdekesebb, hogy a kanásztánc nagy hatással volt a verbunkos-stíluson keresztül a XIX. században kialakult új magyar dallamkincsre s ez a gazdag dallamanyag messze áthatolt a néprajzi és állami határokon, még Galíciában és Morvaországban is elterjedt, a közvetlen szomszéd szlovákoknál és ruszinoknál pedig épúgy kiszorította a régi stílust, mint nálunk a pentatóniát. Még Boszniában is maradt nyoma magyar katonanótáknak, még a refrénje is a magyar szöveg eltorzítása; bizonyára az okkupáció idején tanulták a bosnyakok. Pentaton anyagunknak viszont tekintélyes része maradt meg a muraközi horvátok között, némelyik dallam tisztább formában, mint a magyar területen fennmaradt változata. Ezek az egyezések sok vitára adtak alkalmat, a Vadrózsa-per óta: melyik nép a szerző, melyik vette át a másiktól. Az elsőség kérdésénél 260
