Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-04-01 / 4. szám

K 0 N Y

V

E

K

GORKIJ: Jegor Bulicsov és a többiek (Színmű B felvonásban, ford. Gábor Andor, Athenaeum).

A cári Oroszország nagy írói egyértelműleg festik azt az egyetlen képet az orosz életről, hogy nincs értelme. Nem is élnek az emberek ebben a tablóban, csak nyavalyognak, a szegényebbje tengődik, a" gazdagabbja töpreng, mind a kettő szenved. Aki dolgozik, annál a rabmunka gépiessége jelenti lelki értelemben a tétlenséget, aki nem dolgozik, hát nem dolgozik, életmű szempontjából mind a kétféle életstílus gyümölcsléién. Voltaképpen nem is emberek ezek, csak élőlények, onnan is lehet látni, hogy ravaszak, mint az állatok, lopnak, csalnak, félnek egymástól, titkos terveket szőnek egymás ellen, álarcot viselnek, fedőszervek alatt élnek, maguk sem hisznek abban, amit hirdetnek vagy csinálnak.

Makszim Gorkij darabjában is ez a jólismert tabló szerepel Isten tudja hány adj ára, ezek az emberek élnek, beszélnek, mozognak és tevékenykednek, Isten tudja melyik azonossági számot viselvén titkon és ez az élet ismétlődik, Isten tudja hányadik változatban. Jegor Bulicsov felesége, házanépe, ismerősei, papja, orvosa, javasai, cselédjei mind ilyenek. Ömaga másvalamilyen, természetesen ő is oroszul más s az még az új a Gorkij darabjában, ahogy az emberek a szerint különböznek egy kicsit a patronoktól, amilyen mértékben közelebb vagy távolabb vannak hozzá lélekben. Legemberibb ő, aztán a törvénytelen lánya és cselédszeretője, legtávolabb áll tőle s leginkább nem ember, csak emberszabású ember felesége testvérnénje, az apátnő, felesége és törvényes leánya családostul.

Gorkij nagy író és ez megmutatkozik abban is, ahogy ő a cári orosz élet kilátástalanságának a megoldási lehetőségét látja, de tragikusnak érzékli s úgy is mutatja meg. Szerinte a szenvedés és a halál teszi emberré az embert, de

sorsát viszont az színezi tragikussá, hogy hiányzik életéből a hit az élet értelmében s ezt szenvedés közben nem pótolhatják hitcserepek, a halállal szemben pedig nem nélkülözhetik a gyarló és esendő lelkek.

Jegor Bulicsov azért tragikus hős, mert sokadmagával az. Sem „a többiek“ nem segíthetnek rajta, sem az ő szenvedései és haláltudata nem válthatja meg a „többieket“ a kárhozattól, saját életük értelmetlen egybefonódásának az értéktelenségétől. Halálos beteg, nem árthatnak neki az apátnő és saját családja fondorlatai az öröksegi pör előrevetett árnyékában s nem használnak a pópa egyházi szónoklatai, a trombitás „csudaszere“, valamint a segítség álorcájában közeledő praktikák: a vajákos aszszony és az áltébolyult álszent hókuszpókuszai sem. De az ő’ kételyei is hasztalanok; érezzük, hogy dübörög megoldást ígérőn e tömegvergődés felé a forradalom, de diadalmas indulójának énekét Jegor Bulicsov már nem hallhatja meg. Azt is érezzük, hogy nem az író szándéka halatta meg hamarabb, neki kellett meghalnia néhány perccel előbb, mert az lett volna véletlen, ha másképp történik.

A Nemzeti Színház előkelő művészei közül ezt a tragikumot csak Somlay Arthur sejtette és ábrázolta a maga teljességében. A többiek úgy vakoskodtak körülötte — mellette, mintha nem színészek lettek volna, hanem maguk a cári-Oroszországbéli oroszok. Még maga Major Tamás is megsínylette azt, hogy a papok mesterségében nem hisz, a próféták erejével meg nem bír. A fordítás nyelve nem kongeniális a Makszim Gorkij művészi alkotásával, de színpadi társalgási nyelvnek megfelelő. E sorok írója például szívesebben hallgatta a nézőtérről, mint ahogy a könyvből olvasta.

Karácsony Sándor

248