Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-04-01 / 4. szám
'választani, a tárgyi ráismeréssel általánosítjuk és részekre törjük a világot. A jó kép sokféle színt és képet foglal össze egy jelképpé. A rossz kép .általánosít és elemeire esik szét. Rossz képen még az ecsetvonások is hazudnak. Fölösleges színek, értelmetlen vonalak lappanganak a tetszös téma vagy a hangzatos cím leple alatt. Igazi képen minden vonás a helyén van, még ha a kép semmit nem akar is ábrázolni. Filológiáját lehetne kidolgozni a festményeknek, a festő kezemozdulását követve kimondani, hogy remekmű vagy giccs. Nem valami rejtett bölcsesség ám ez, ami csak beavatottaknak való. Próbáljuk csak meg. Majdnem minden polgári lakásban van a falon tájkép. Ez a tájkép majdnem mindenütt rossz. Van rajta pl. egy fa. Vagy fenyő, vagy fehértörzsű nyírfa vagy csak egy akármilyen A fa lombját rendetlen pötyögetéssel próbálja érzékeltetni. Kétféle színűek ezek az ecsetpiszkok, sötétzöldek és sárgászöldek. Aztán van rajta egy ház, meg egy patak híddal. Esetleg egy gyerek vagy egy öregasszony. Azt hinné az ember ezt a képet látván, hogy a világ ilyen egyszerű. Egy kis zöld festék, egy kis sárga, egy kis piros. A házacska hol jobboldalt van, hol baloldalt, hol két fa áll mellette, hol három, a patak hol előtte folyik, hol mögötte. Ennyi változat már elég, hogy minden „jobb“ család ebédlőjében ott legyen ez a kép. „Gallér hijján köpönyeg, hazudtam, mert volt kinek.“ Ezek a tájképfestők van akinek hazudjanak. Arra kell csak ott a szoba falán a kép, hogy az unott tekintet néha rávetődve újra megnyugodjon, hogy a ház még mindig ház, a fa az fa és a művészet csodálatos, hogy ide tudja varázsolni. Nézzük csak tovább a tájképet. Az ecsetnyomok azt mondják rajta, hogy ők levelek. A sárgás és vörös színük pedig azt, hogy a fény és árnyék játékát ábrázolja a lombon. Túlzott élénk színe azt akarja elhitetni, hogy ide érdemes vágyódni, az ilyen boldog, színes tájra. Ügyes üzletemberek kulija festette. Nem volt akkor lomb vagy patak a szeme előtt, még a képzeletében sem. A keze járt csak, simította, aprózta a színeket, már az ezredikszer talán. Spórolt a mozdulatokkal, csak a legszükségesebbet adta. A „készen van a török basa“ módján festett, csak a pont-pont-vesszőcske helyett az obiigát ecsetnyomokkal. Annyira eláltalánosította a képet, hogy nem látszik rajta se a természetnek, se saját magának egyéni volta, lelet ad csak: ez itt ház, ez itt fa. Akármilyen rossz piktor képe ez, akármelyik fáról és házról, akármilyen meggyőzhető vevő és akármelyik rábámuló szem számára. A jó képet csak a festője festhette, senki más. Ha csak a természet egyetlen részletét ábrázolja is, akkor is hatni engedi képein a változatok beláthatatlan tömegét, amit a természet nyújt. A nézőjét is egyéniségében fogja meg, annak látási emlékeivel vitázik és győz végül a konvencionális képzeteken. Egyetlen festő jelképe éppen az én számomra. Azt a világot látja a festő is, amit én, de a maga formáló elve szerint újjáteremti. Megfejthetem a jelképét, mint festői világmagyarázatot: Michelangelo a feszülő erő, Rembrandt a sötétségbe értelmet vivő fénysugár festője. Megfejthetem pszichológiailag: Monet megindult szerelmes szemmel nézett a világba, Van Gogh ijedelemmel. De az ilyen egy szóba való összefoglalás már megint irodalmi egyszerűsítése a festésnek. Nézni kell a képet, megmutatja az a jelképét, ha jó és minden gyöngéjét, ha rossz. Vitéz Mihály 220
