Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-04-01 / 4. szám
csak kiki, mikor elhallgatott, megállt és úgy érezte, hogy „ez már volt valamikor.“ Nem tudta pontosan urát adni, hogy mi is az az „ez“, szín-e, vagy hang, vagy egy mondat, mozdulat-e vagy íz. De talán egyik sem külön, hanem az egész szituáció ismétlődött meg. Azt se tudja kihámozni, hogy amire így visszaréved, az mikor történt vele, mert mire elemezhetné, már „tovább repült a költő pillanatja.“ Egyik előző életünk jeladása ez, így mondják a lélekvándorlósok. Pedig csak jelképre éreztünk rá, alkottunk egyet, egy villanásnyira. Ilyen egy villanásnak szóba-hangbaszínbe-íormába rögzítése a műalkotás. A festés a színre és a formára illetékes. Isten ments, hogy most egy szép festmény jelképét szavakba próbáljuk átírni. Ez megint megbocsáthatatlan átgázolása lenne a határoknak. Festésből irodalomba éppen úgy nem vezet út, mint irodalomból festésbe. Valahogy azért megközelíthetjük a festett jelképeket. Színeknek és formáknak elemi jelentését kell keresnünk. A színek maguk is beszélnek, tárgytól, formától függetlenül. Novalis miért éppen kék virágot keresett? Mert az elérhetetlen szépségnek az a színe, a kék. Észszerűsíteni is tudom ezt, ha nagyon akarom. Az égbolt kékjéhez sohasem juthatunk közelebb, hiába megyünk feléje. Ha felrepülünk a sztratoszférába, hogy közelebbről lássuk, fényes délben feketére változik. A vörös színre se véletlenül hibáztak rá a forradalmárok. Mikor ember még nem volt, a vörös szín már akkor is izgatott. A sárga irigység is éppen csak sárga lehet. Hiba lenne persze a színek jelentését megváltozhatatlan ápriorinak gondolni. A vér piros, az ég kék, az epe sárga, ez biztos. De a közösség is kell hozzá, hogy versekben és képekben érvényeseknek fogadja el a színekadta jelképet. Mert a gyász az már fehér is lehet, nemcsak fekete. Arra se gondoljunk, hogy egy festmény most már a használt színek arányában tartalmaz forradalmat, vágyódást, irigységet. A színek elemi jelképei még nem adnak lehetőséget a kép elemzésére. Csupa veres kép sem lesz csak azért jelképes és forradalmi. Lehet az attól giccs is. A formáknak is van elemi jelentésük, nem kell mértani formákba desztillálnunk őket, a tárgyakban is rájuk ismerhetünk. Elhihetjük Freudnak, hogy férfias és nőies formáknak nagy jelentőségük van a szimbólumalkotásban. Ez se azért van így, (mondjam-e külön?) hogy most már nemi értelmét kurkásszuk a festményeknek vagy Freud álomfejtéséhez fessünk képsorozatot. Beszél a formája minden rendű és rangú tárgynak a világon, de mi civilek csak a rikító jelképeket vesszük észre. Festő szeme érzékenyebb, figyel a finomabb formákra is. A térben való elhelyezkedésnek is megvan a jelentése. Lenn-fenn, balról-jobbról, elől-hátul, közel-távol, mindegyiket használjuk jelképes értelemben is. Amit a világból látunk, az gazdag zűrzavar. A színek optikai játéka, a tárgyak sokféle szerkezete, a sokféle mozgás, magam helyváltoztatása és még szemem ugrálása, meg a látásomat értelmező gondolatok kuszálják össze optikai élményeimet. Ebbe a zűrzavarba láttatnak bele valami rendet a színről, formáról és helyzetről való elemi jelképeink. De ez még csak első lépés a művészi alkotás felé. A festő úgy megy tovább, hogy a maga formáló elvét rávetíti a világra, úgy csinál a tarkaságból rendet és egységet a képen. Mi a könnyebbik útat szoktuk 219
