Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-04-01 / 4. szám

Burg tekervényes folyosóin, mert képzelete szerint a nagy ajtótól jobbra kis konyhaajtó áll, a kis ajtó mellett aranyköcsögfa, jobbra elől galambdúcszerű ezüstös lakásban tollászkodik a kétfejű sas, a dúc tövében kőpad, balra violaágy. Az emberek is falusi módra éjik életüket: a császárné aranyharisnyát kötöget, a császár podegrától szenved, a kétfejű sast éppúgy etetik, mint a galambokat (csak az az innenső, mifelénk néző csőre ne lenne olyan nagyon étkes), az elveszett holmit legtöbbször az udvari koldusnál lehet megtalálni, a pápa sokat vacsoráit káplán korában a háznál stb. Nem azért látja ezt így Háry, mert a lélektan törvénye szerint újat is csak meglévő, ismert, régi elemekből alkothatunk, hanem azért, mert ezzel azt szimbolizálja, hogy az igaz mesék világában az alsó és felső kultúrának és civilizációnak közös, sőt azonos az alapja. Persze ez megint csak a mesében van így; sem a Burgban, sem az itthoni hivatalokban nem tudott a szegény ember tájékozódni. Keserves volt ez szegény magunknak, de mégsem nekünk ártott igazán ez sem: mi még mindig megvagyunk, a régi felsőosztály alkotásait, egész csődtömegét viszont most számolja j.fel a történelem. Akkor is megítéli Háry a Burgot és mindent, amit az jelképez, mikor a legszebbeket mondja róla, de nyíltan, tudatosan, az élet minden vonatkozásában is idegennek mutatja be az ottani életet, semmilyen formájában sem veszi be a német maszlagot. Mindjárt a második felvonás elején pl. azt beszéli el Marci bácsi a kis pádon Jánosnak, hogyan riasztotta el magától vad-erős dohányával a potyázni akaró udvari népséget: „Gyütt a császár tulajdon kocsisa, agygyak neki dohányt, máj meg ággyá. Hát alig attam, két rúggyát látta tőle az arany hin tónak.“ A többi kocsis is ilyenformán járt: ,,azutátul nem akar belülié senki, még ha ajánlom se.“ Hárynak komolyabb összeütközései vannak mindjárt az elején. Ebelasztin elküldi puskaporért, hogy ott ne lehessen, amikor a török követ pénzt osztogat; később meg lopással gyanúsítja; aztán meg a legvadabb lóra ülteti, hogy elveszítse; végül háborúba keveri az osztrákokat és franciákat abban reménykedve, hogy ennek is csak Háry vallja kárát.

„Mese ellen minden káros.“ Háry minden küzdelemben felülmarad. A mesének ez a része, mintha nem stimmelne. Úgy tudjuk, hogy nem bírtunk el a németekkel, öntudatlanul is, tudatosan is engedtünk nekik. De nem lehet az, hogy a mese vagy a nóta hazudjon, legfeljebb arról van szó, hogy még csak most kezd valóra válni. S vannak is ennek jelei: a háború végén az ország nagy tömegei végleg kiábrándultak a németségből, az újjáépítés eredményei pedig azt mutatják (gondoljunk az áléit Bécsre és a halott német városokra), hogy Ebelasztin hiába mesterkedett.

Háry nemcsak a porondon maradt győztes, hanem a szellemi élet minden területén is. Minden érzékszervén számtalan szenzáció zúdul be leikébe, mégis biztos marad ítélőképessége és ízlése. Csak az a szép neki továbbra is, ami beleillik az ősi formák rendszerébe. Akkor mutatkozik meg ez nagyon szépen, amikor a császárné Nagyabonyról faggatja.

„Császárné: De hát Bécs városa csak szebb mint Nagyabony?’

Háry: Á! Úgy állnak itt a házak glédában, mint a faoskolában a fák. Alig térnek egymás mellett. Nagyabonyban? Amék ház fél a széltűi, a domboldalba húzódik. Amék meg szereti, kiül a piacra, csak úgy kényelmesen. Meg oszt ez a kert is. Agyoncsapna az udvari kertész, ha lehevernék a fűre. Nem adnám én apám kis kertjét egész Bécs városáért.“

214