Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-04-01 / 4. szám

„VÉGRE TANULHATUNK, HÁT TANULUNK“

Délután öt óra. Csoportosan érkeznek a tanulók ebbe a furcsa, iskolába, fáradtan ülnek le a hosszú asztalok mellé és nyomban előveszik jegyzeteiket. Munkában megkérgesedett kezek forgatják a papírlapokat, gondtói barázdált arcok hajolnak az előző óra anyaga fölé.

A Magyar Kommunista Párt munkásakadémiájának üzemszervezési előadására gyűlik a hallgatóság. Alig néhány perc választ el az óra kezdetétől, a terem zsúfolásig tele van. Kétszázötven munkás jár ide.

Horváth Lajos 38 éves fonómester a Kispesti Textilgyárból, messziről és nehéz munka után jön el, de eddig egy óráról sem hiányzott. A kérdésre, hogy miért tanul, felcsillanó szemmel válaszol:

— Hat elemit végeztem, mert korán kellett munkába állnom. Sem időm, sem pénzem nem volt, hogy tovább tanulhassak. Soha sem késő és most végre nekiláthatok — mondja és szinte tűzbe jön, úgy magyaráz. — Most üzemszervezést hallgatok. Ez a legfontosabb ma. hogy értsük az üzemi adminisztrációs és szervezési dolgokat, mert a hároméves gazdasági terv keresztülvitelében igen fontos szerepünk lesz nekünk munkásoknak. Szeretnék mindent tisztán látni, a csinját-binját a dolgoknak. Ha ezt elvégzem, akkor történelmet tanulok és ha elbírom, hát egy világnyelvet is elkezdenék.

László István szövősegéd, ugyancsak a Kispesti Textilgyárból, kapcsolódik bele a beszélgetésbe.

— Horváth figyel — mondja —, én pedig jegyzem a lényegesebb dolgokat. Persze — kicsit zavarba jön — ez nem megy olyan simán és gyorsan, mint annak, aki egész életében csak írással foglalkozott. Én csak öt lelemit végeztem. De megy — emeli fel hangját. — Odahaza legépeljük több példányban és mindazok, akik a gyárból az akadémiára járunk, miután áttanulmányoztuk az anyagot, kétszer hetenként összeülünk és minden pontot jól megbeszélünk. így aztán mindannyian alaposan felkészülve jövünk a következő órára.

Ez a László István, aki ilyen fiatalos tűzzel dolgozik, 42 éves. Bakonyi István, a Ganz Vagóngyár lakatosa, ugyancsak túl van a negyvenen. Megkérdezzük tőle, hogyan megy a tanulás?

— Nagyon akarom — válaszolja egyszerűen. — Nagyon akarok tudni — teszi hozzá. — Erősen figyelek, szorgalmasan jegyzek és nem szégyelem megkérdezni, amit nem értettem. Sokat kérdezek, az igaz, de az előadók szívesen válaszolnak és tanulótársaim is nagyon szolgálatkészek. Nehezen megy fejembe, de az elején még nehezebbén mént — mondja és mosolyog hozzá. — Mire vége lesz, talán már újból jól mozog ez a berozsdásodott gépezet — szól és nevetve kopogtatja meg fejét.

Beretvás Sándomé csévélő a Händler szövőgyárban. Harminchat éves és két polgáriig felvitte gyermekkorában. Sűrűn teleírt jegyzetfüzetet szorongat kezében és a bejárattól balra lévő asztalkán elhelyezett könyveket tanulmányozza.

— Könyveket is veszek — mondja — és sokat olvasok azokhoz, amit hallottam. Üzemi bizottsági alelnöknek választottak meg az üzememben és szeretném, ha nem csak az állásom adná az észt. Tanulni is akarok, hogy valóban megfeleljek munkástársaim bizalmának. Most látom, hogy még milyen sokat kell tanulni.

Sorra mind, akit megkérdezünk, majdnem ugyanazt a választ adja. Fiatal, mert akad sok az alacsonyabb évjáratokból is, öreg, nő, férfi csak azt mondja: — Végre tanulhatunk, hát tanulunk. Nem megy bizony könnyen, de nagyon akarjuk. Legtöbbjük, ha ezt a tanfolyamot elvégezte, valami mást akar elkezdeni. Szinte látszik, hogyan tágul

203