Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-04-01 / 4. szám

Azzal kezdem a vád elleni védekezést, hogy teljes mértékben elismerem az igazát is, a jogosultságát is. Egj-ének, csoportok, sőt tömegek úgy lejtik vagy lejtetik a népi táncokat, daloltatják a népi nótákat, rajonganak a parasztért, hangsúlyozzák, sőt túlhangsúlyozzák az ellentéteket és különbségeket falu meg város, paraszt és munkás, magyar és nem-magyar, kelet és nyugat, sláger és Bartók, cigány és Kodály, tangó és csürdöngölő közt, hogy az csakugyan eszébe juttatja az embernek, valahány rosszhangzású jelzőt csak kitermelt áldatlan emlékezetű tegnapunk és tegnapelőltünk. Van ebben a magatartásban minden, ami szemnek és orrnak kellemetlen: osztályharc, reakció, felekezet elleni izgatás, fasizmus, hazug romantika, irredenta, illuzionizmus. húsmagyarkodás, vagy amit akartok. Sőt még más egyéb is van benne, amire a „mozgalom“ kritikusai nem is igen szoktak gondolni, lévén francia mondás szerint még a bűnnél is nagyobb valami: hiba. Egészen gügye és bárgyú naivitás is van benne hejretyutyutyuzáson kívül és túl, összeszorított fogakon keresztül szűrt fogadkozó szitkozódáson kívül és innen. Minek nevezzem egyébnek azt a vállalkozást, mely meg nem történtté próbál tenni több százéves kultúrtörténelmet, régen kinőtt gyerekruháiba akarja visszaerőltetni és belegyömöszölni az időközben felnőtteket s általában véve elhiszi azt, hogy a természet, nem ismervén és nem tűrvén ugrást, belenyugszik holmi hatalmasnak tervezett, de kevés energiára kapcsolt hátrafelé szökellésbe. Mert körülbelül ilyesmit tartanak valószínűnek mindazok, akik tiszteletreméltó csökönyösséggel le akarják szoktatni értelmiségünket, munkásságunkat és parasztságunkat XX. századeleji formáiról abban a reményben, hogy mind a három tényezőnk rövid időn belül cseremisz nótákat dudol majd eddigi dalai helyett, sárközi hímzésű ruhába öltözik, hódmezővásárhelyi fazekasremekből oltja szomját, kanásztáncot lejt és megszokott bútorai helyett stilizált kemencepadkára vagy faragott fejőszékre telepszik, ha napközben megfáradt és pihenni óhajt. Én például, magam részéről erre az ábrándos hiszékenységre talán még a „völkisch“-népiesség fogalmának jelszavasdi-töltésénél is jobban haragszom, mert kártékonyabbnak és negative ugyan, de hatékonyabbnak is ismertem meg amazt emennél.

Nincs nekünk ezekkel semmi „közösségünk.“

III.

Pedig mi is barátai vagyunk a népdaloknak, népi táncoknak, népszokásoknak, sőt annak is, hogy a nyelvjárását ne szégyelje senki emberfia. Csak az indokolásunk más és a célkitűzésünk eltérő. Hol is kezdjem, hogy se meg ne unják, se félre ne értsenek?

195