Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-04-01 / 4. szám

ágyamban elalvás előtt s mindegyre ,ez a délelőtti incidens nyugtalanított. — Hiába, mégis mások, mint mi — tűnődtem. Nemcsak abban, hogy náluk nem divat a locsolódás. De miközben velem úgy kötődtek otthon kisgyerekkoromban, hogy mondjam csak, de gyorsan ám: iszik magyar, mert jó nyár jár rája, ezeknek azt kellett nyelvbollás nélkül gyorsan mondani: sechs zerquetschte Zwetschken. Én ilyeneket tudok, hogy nyolc, üres a kis polc, kilenc, Kiss Ferenc, tíz, tiszta víz, ők eme fajtát: Zweimal drei ist sechs, das Giegerl ist ein Fex, hat hohen Hut und langen Schuh und noch ’nen dicken Stock dazu. Én úgy tudom a kiolvasó mondókát: egy, kettő, három, négy, te kis kutya hová mégy, ők emígy: achtzehn, neunzehn, zwanzig, die Russen gehen nach Danzig. Mikor az ő öt ujjúkon kezdte mesélni a mamájuk, hogy das heisst der Daumen, der schüttelt die Pflaumen, úgy végződött a mese, a kisujjukról szólván, hogy der isst sie ganz allein, a mi hüvelykünk is „elment nyúlászni“, de a mi mesénk úgy tudta a kisujjunkról, hogy „ennek semmi se maradt ...“ És így értesültünk eddig a világról, hol egyformán, hol kisebb-nagyobb eltéréssel, hol ketten kétféleképpen, fel egészen odáig, hogy szerintünk az ördög Lucifer, diametrális ellentétbe került az Űrral és dacol vele: Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni; szerintük nem olyan merev az ördög, Mefisztofelesz, mert azt mondja: Von Zeit zu Zeit hab’ ich den Alten gern, und hüte mich mit ihm zu brechen. Tagadhatatlan, az „egyetemes emberi“ úgy esik valahogy ezeken az eltéréseken túl, vagy fölül, hogy közben egy nagy testvéri öleléssel ezeket az eltéréseket is mind magához szorítja, magában foglalja, sőt jelenti is.

II.

Ez a régi élményem úgy rázódott most emlékezetem legaljáról legfölülre, hogy időszerűvé vált és jelentőségében meg is nőtt valamicskét. Egyre többet emlegetik ugyanis sajtóban. szónoklatokban, beszélgetés közben a „népi“ szellemet s ezzel kapcsolatban, még hozzá szabadművelődési vonatkozásban ismételten érte már szó a mi házunk elejét is. Minek az a sok népdal, népi tánc? — mondják a gáncsoskodók — sok más egyéb szépség van a világon rajtuk kívül. Nem jó egyoldalúságba esni, túlságba vinni valamit, akármilyen értékes is. Szép programm felkarolni a parasztot, de munkásság is van a világon. Különben is, mi az, hogy „népi“? Tulajdonképpen annyi mint „völkisch.“ És máris megfogamzik a gyanú, megfogalmazódik a vád: nem egyéb mindez, mint fasizmus új köntösben. Vérmithoszteremtő, sovinizmusra nevelő, végeredményben gyűlölködést szító, ellentétet teremtő fasizmus. Még osztályharcot is hirdet a falu meg a város között a népiesek és urbánusok két táborba osztó, egymással farkasszemet nézető jelszava.

194