Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-03-01 / 3. szám
A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI SZÍNHÁZ MÁSFÉL ÉVE Nem az „Üj Szántás“ szögezi először mellemnek a kérést, hogy írjam meg színházam történetét, számoljak be azokról a nehézségekről és lehetőségekről, amelyekkel ma Magyarországon, vidéken a színházigazgatónak számolnia kell. Aki színházzal foglalkozik vagy szívén viseli a vidéki kultúra ügyét, annak valahogy szívéhez nőtt a mi hódmezővásárhelyi vállalkozásunk. A felszabadulás után, amikor napjainkat nem zavarta tovább a többszöri szirénázás, egyszeriben kimondhatatlan vágyat érzett mindenki, hogy mindazt elérhesse, aminek addig híjával volt. S különben is mindenfelé tapasztalható volt valami lázas tenniakarás. A pártok, ifjúsági egyesületek, szakszervezeti ifjúsági csoportok műkedvelő estjei egymást érték, pei'sze nívó nélkül, a cél a minél többet való szereplés s a hangsúly a műsor utáni táncon volt. Hódmezővásárhelyt a szakszervezeti ifjúsági bizottság még alkalmi műkedvelő társulatot is alapított, amelynek vezetője Vásárhelyi Endre lett, aki ma a budapesti Vígopera tagja. Körülbelül ez volt az én színházamnak az őse. Műsorukon operettek mellett olyan darabok is szerepeltek, mint Gorkij: Éjjeli menedékhelye és Zilahi]: Zenebohócok. Színészetünk ekkor interregnum állapotában volt, régi és új igazgatók társulatokat szerveztek, kultuszminiszteri koncesszió nélkül, helyi hatósági engedéllyel szerte az országban működni kezdtek a társulatok. Hódmezővásárhelynek nagyon régi vágya az állandó színház. A Tornyai Társaság elnökével, Galgasi Miklóssal, a vásárhelyi múzeum igazgatójával többször beszélgettünk erről. Én akkor a református Bethlen; Gábor Gimnáziumban tanítottam, mint tanárképzős óraadó, mert kevés volt a tanár. Persze nem tanárnak készültem, csak bölcsészeire jártam, vágyam és álmom: mindig a színház volt. Galyasi Miklós vetette fel a tervet, hogy szervezzek színházat s én mohón kaptam az alkalmon. A környéki ' városokban élő színészeket értesítettem, hogy színházat nyilunk Vásárhelyt s alti jónak látja, szívesen szerződtetem tagjaim közé. A felhívásra jelentkező színészek alkották társulatom egyik részét, a másik része helyi műkedvelőkből állt. A tőke: a családi zongora és édesanyám arany karórája volt. Megalakítottuk a Hódmezővásárhelyi Színjátszó Társaságot, elnökéül Kiss Pál polgármestert választó ttuk meg s így társadalmi utón is biztosítottuk a színház elindulását. 1945 november 20-án nyitottuk meg a színházat Rachmanov: Viharos alkonyatával. Az első előadás majdnem botrányba fulladt.. Villany nem volt a városban, gázlámpával világítottuk a színpadot. S a gázlámpát sehogy se tudtuk begyújtani, a közönség pedig egyre nőtt, úgy látszik, tényleg várták a színházat. Az utolsó, immár kritikussá váló pillanatban azonban lángot fogott a gázlámpa harisnyája, megkezdődhetett a játék. A színház akkor szervezett tíztagú zenekara a Himnuszt játszotta, utána én beszéltem a színház hivatásáról és társadalmi jelentőségéről, a mi színházunk célkitűzéséről s megkezdtük a sorozatos előadásokat. Mindjárt az elején tapasztalnom kellett, hogy a színházvezetés a legnehezebb feladatok egyike. Hiába volt a polgármester a Társaság elnöke, a városi tanács makacssága elutasította minden kérelmünket. A kulturális ügyosztály vezetője' például azzal tagadta meg a színház részére a világítás céljára való petróleum kiutalását, hogy ugri-bugrálásra nincs petróleum. Szerencsére Mónus István rendőralezredes, a kapitányság vezetője, Koncz Péter műszaki tanácsos és Gábor Dezső, akkori főispáni titkár, ma a kulturális ügyek vezetőtanácsnoka nem tartották ugri-bugriskodásnak a színházat s kaptunk 154
