Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

születhetett pl. Debussy „La mer“ c. zenekari műve. Három tételének címe: a szél és a tenger párbeszéde, hullámok játéka és napfelkelte. A A harmadik már inkább látási képzetet próbál zenével felidézni, éppúgy mint sok egyéb műve is (pl. a „Tűzijáték“).

Bartók egy ideig (1926 körül) szintén az impresszionisták nyomába szegődött, de csakhamar túljutott ezen az alkotókorszakán és magát a zenét próbálta kifejezni születése pillanatában. Az 1930-ban megjelent ,/Cantata profana“ már szövegében is szimbólikusan jelzi ezt az újat képező irányt: „A mi szájunk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból“ éneklik a csodaszarvassá változott ifjak. A természet hangjaiból (az ember saját hangját is beleértve) pedig akkor lett zene, mikor az ősember ritmusba próbálta fogni őket. „Kezdetben vala a ritmus“ mondotta egy híres muzsikus a zenéről. Bergson is azt írja a természet és a művészet hatását elemezve, hogy „a természet is sugalmazással dolgozik, mint a művészet, de ritmus nem áll a rendelkezésére“. S valóban az lehetett az első lépés a természet hangjaitól a zene felé, mikor pl. a primitív ember rájött két összeütögetett lóállkapocs csattogó hangjának érdekességére. Vagy mikor először hallgatta lélegzetvisszafojtva a kivájt fatörzs tompa, ritmikus puffanását a fadorong ülései alatt. Észrevette, hogy sokkal nagyobb hatású, sz^bb, „művészibb“, mikor érzelmektől fűtött mondanivalóját változó hangmagasságon és ritmikusan „mondja“ el, esetleg üres edényre kifeszítelt bőrdarab ritmikus ütögetésével „kíséri“, vagy kifeszített húrt penget hozzá. Megszülettek az ütő, majd a húros, vonós hangszerek. A zenének ezt a születését fejezte ki Bartók „Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre“ c. művében, persze a legmodernebb zenei nyelven. Természetes, hogy nem lágy, harmónikus és lírai ez a zene, hanem olyan mint minden születés: kínos, szennyes, de érezni, hogy az élet irtózatos erői feszítik. Lélegzetelállítóan izgalmas, csudálatos és szép ez a zene. Csak nem szabad a szépet összetéveszteni azzal, hogy harmonikus, kellemes a fülnek stb. Egy ismerősöm azt mondta erre a műre. hogy zenebona. Az illető csúfolódni akart s közben nem is tudta milyen közel jár az igazsághoz, mert ez csakugyan zenebona. Mert mi is hát a zenebona? Az, amikor néhány ember összeül és üti, veri, húzza, fújja a maga nótáját és közben annak örül, hogy szól. És vájjon nem az lehetett a legősibb, legszebb zene, amikor a primitív emberek összeülte^ „muzsikálni“ és elfogulatlanul, őszintén mertek annak az egyszerű ténynek örülni, hogy „jaj de jó, jaj de szép: szól'. Ezt az örök emberi tényt, ezt a primitív örömöt, a zenének mindmáig domináló ősélményét sikerült Bartóknak a magas műzene nyelvén kifejezni. A „Zene húros- és ütőhangszerekre“ c. művének már címe is szimbólikus jelentőségű: zene. Semmi más: pusztán zene és nem is akar egyebet kifejezni. Az az érzésünk, mikor hallgatjuk, hogy ez már nemcsak zene, hanem ez a zene.

Azt hisszük, a fentiekből igen könnyű levonni a következtetést: Bartók muzsikája felé a magyar népzenén keresztül vezet az út. Próbáljuk megszeretni és szívünkbe zárni a magyar népdalt és hallgassunk minél több népi hangszeres zenét is. Magyart vagy más primitív ázsiai népekét, ha hozzájutunk ilyenhez. A magyar rádió sokkal adósunk még ezen a téren. Anyanyelvűnk persze már nehezen lesz a magyar népzene, de ez az út talán az egyetlen, amelyen haladva zenei téren részeseivé lehétünk mégis az egyetemes érvényű, modern magyar kultúrának. Mayer Gyula

153