Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

összhang azonban hazugság. Csak az európai szubjektivitás tehette a harmóniát (a hangok egyetértését) a zene alapjává.

De nemcsak a többszólamú, mellérendelő feldolgozásból következik szervesen a diszharmónia, hanem a magyar ember objektív természetszemléletéből, ill. hallásából, ha zenéről beszélünk. A természet hangjaiból (a zene ősforrásából) ugyanis nem hallhatok ki objektív füllel harmóniát. A szél zúgása, a vízesés mennydörgése, az élőlények százféle hangja egyszerre diszharmóniát ad, vagy pl. monotóniát, ha naphosszat kénytelen vagyok hallgatni a sátor fedelén kopogó esőcseppeket. Az örök természet „lágy harmóniája“ csak szubjeklív emberi elképzelés. Bartók mikor a „Szabadban“ az éjszaka zenéjét hallgatja, következetesen egy f-fisz-g-gisz-a (tehát csupa félhangból álló) akkordot hall, egy másik magasan fekvő, nyolc egymásmelletti hangból álló akkordot pedig már tenyérrel üt le. Nem is tudná másképen, de meg így élesebben is rikolt. (Vagy talán az éjszakai tücsökciripelést, békák ugatását és kuruttyolását, a szél zúgását a nád között s az éjszaka titokzatos hangjait nem épen így tarkítja néha a kutyák ijesztően éles csaholása?) Persze itt nem hangutánzásról van szó, az a romantikusok kedves szokása volt. (Pl. a szökőkút permetező csobogása zongorahangokkal). Bartóknál szimbolikusan jelennek meg az éjszakai természet hangjai. Mint ahogy a nagyvárosi élet lüktető forgatagának a zaját is szimbolikusan halljuk ,,A csodálatos Mandarin“ c. táncjáték elején. A történet egyébként egy párizsi apacstanyán játszódik s így érthetetlen, miért játszatja a magyar Operaház a „Nagy Félelem tornyában valahol Ázsiában?“ És párizsi csavargók helyett miért turbános, bugyogós alakok szerepelnek benne?

A „Mikrokozmosz“ 153 zongoradarabja sem csak azért „mikrokozmosz“, mert csupa apróságból áll, hanem a cím maga is szimbólum: az örök ember hallgatja a kozmosz hangjait. Ezért támad az az érzessünk, ha Bartókot hallgatjuk, hogy mindig ezt halljuk, szüntelenül ezek a hangok szólnak a világban, csak éppen mi nem tudtuk volna így kifejezni őket.

A „Mikrokozmoszt“ Bartók 1926-ban kezdte írni (abban az évben, mikor megjelent a „Szabadban“ sorozat s benne „Az éjszaka zenéje“) és 1937-ben fejezte be. (Állítólag Amerikában megírta a ,,Makrokozmoszt‘! is.) Közben azonban Bartókot egy másik probléma kezdte izgatni. Rájött arra, hogy a természet hangja csak forrása a zenének, de még nem zene. öt pedig mindenekelőtt egy probléma izgatta: a zene. Ezt szerette volna megragadni és kifejezni, méghozzá születésének pillanatában.

Hogy ezt jobban megértsük, rövid visszapillantást kell tennünk a zene történetében. Bach a német népdal gyökeréből kivirágoztatta a magas míízenét és ezzel lerakta az európai zene alapjait. Mozart, Beethoven és a többi nagy tehetségek ennek az alapvetésnek az összes lehetőségeit kiaknázták, a XIX. században már nem lehetett ezen az alapon újat alkotni. A zeneszerzők ekkor pótszerekhez fordultak, hogy az újdonság ingerével hassanak és irodalmi műveket, történeteket próbáltak zenével „elmesélni.“ Ez a programmzene. Az impresszionisták, Debussy vezetésével rájöttek arra, hogy ez a művészi határsértés csakhamar megbosszulja magát. Nem volt más kiút, mint széttörni az eddigi formákat, félredobni a szabályokat. Ezzel egyidejűleg az impresszionisták ösztönszerííleg a zene forrása, a természet felé fordultak. Érezték, hogy egész a kezdethez kell visszamenni, máskép nem tud felfrissülni és újjászületni a zene. így

152