Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

német keringők zsongító, egyenletes 3/4-éhez szokott fülnek gyötrelem az ilyen vad ritmusú zenét hallgatni, aminek sokszor az ütemei is így váltakoznak egymásután: #/2 | 4A | 4A I 9/s | 13/s | 2/i | stb.

Az alárendeléshez is hozzászoktatott bennünket a nyugaturópai muzsika. A nyugati énekesek pl. tercelnek a főszólamnak. A zenekari müvekben is rendszerint egy hangszercsoport játsza a szólamot, a többi ehhez igazodik, ezt kíséri, aláfesti, vagyis alárendelt helyzetben van hozzáképest. A magyar ember viszont egyszólamúan szeret énekelni vagy kánonban. Mellérendelő észjárása kívánja ezt így, tudjuk Karácsony Sándortól. A kánonban ugyanis mindegyik szólam megőrzi autonómiáját. Bartók muzsikája is mellérendelő, nemcsak akkor, ha kánonformában építkezik, akár 5—6 szólamúan • (pl. a „Zene húros- és ütőhangszerekre“ első tétele), hanem mindig és mindenütt. Minden hangszernek, minden szólamnak és hangnak külön élete van. A zenei mellérendelés nagyon szépen tanulmányozható pl. Bartók „44 duó két hegedűre“ c. művében. Vagy, hogy a sok idézhető példa közút egy igen frappánsat említsünk: itt a „Mikrokozmosz“ kis zongoradarabja, a „Dm- és moll“. Ebben az egyik szólam mindig dur hangsorban mozog, a másik mollban. A két egymásmellé rendelt, különböző hangsorú dallam azután hol harmóniában találkozik össze, hol nem és csak a végén jut közös nyugvópontra. (Ugyanezen az alapon persze végződhetne máskép is.) De ugyanígy idézhető lenne példának ebből a sorozatból a „Két dur pentachord“ (két különböző pentachordból álló dallam), a „Napkeleten“, a „Sípszó“, a „Vonal és pont“, a „Bolyongás“ stb., stb. A „Mikrokozmosz--^kötete az egész tanulási időn végigkíséri a zongorázót. (Alcíme: „Zongoramuzsika a kezdet legkezdetétől“.) Ebben a műben tehát pedagógiai szempontok is érvényesültek. Nos, Bartók pedagógiájában is következetes marad: az unisono dallamok, a párhuzamos és ellenmozgás, vagyis az elengedhetetlen legelemibb anyag megtanítása után, mindjárt az imitációkra és kánonokra fekteti a főhangsúlyt. Megjegyzendő, egyébként az is, hogy a mellérendelés nem kizárólagos magyar sajátság és nemcsak Bartókra érvényes. Pl. Bach polifon (többszólamú) stílusa is mellérendelő. A magyar drámában is „az a szép, — írja Karácsony Sándor, — hogy az epizódalakok nem azért ugranak a színpadra és tűnnek el onnan diszkréten, hogy a sztárokat „segítsék“ vagy „gátolják“ mennél tündöklőbben kifutni a formájukat, hanem azért, mert életüknek önálló melódiája van“. Aki hozzászokott ahhoz, hogy a zenében egy dallamot, ill. témát kövessen cs az ezt kísérő hangszerek összhangjából hallja ki a zenei értelmet, az bizony nagyon sokszor pórul jár a magyar zenénél. Pl. a fent említett „Zenénél“ mire a harmadik, negyedik szólam belép, a hallgató könnyen elveszti a téma fonalát, belezavarodik és éppen azt nem tudja élvezni, ami igazán szép benne:: a minden spekuláció nélkül egymás mellé került, egyszerre szóló hangok harmóniáját, vagy díszharmóniáját.

Itt aztán elérkeztünk Bartók egy másik, sokat támadott pontjához: a „fülsiketítő“ disszonanciához. Azt hiszem, az előbbiekből világosan kitűnik, hogy Bartók zenéje természetéből kifolyólag diszharmónikus. Hiszen a mellérendelésben semmi sem biztosíthatja az állandó összhangot. A hangok szólhatnak és szólnak is ezer meg ezerféleképen, néha még harmónikusan is. Mint ahogy az élet is folyik á maga útján, minden ember törtet a maga célja felé és néha úgy is adódili, hogy egyetértünk. Az örökös

151