Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

MIÉRT IDEGEN BARTÓK MUZSIKÁJA?

Divat lett Bartókot játszani. Előadóművészeink és zenekaraink egyre gyakrabban tűzik műsorukra Bartók szerzeményeit, zenei sznobjaink! tapsvihara egyre hevesebb lesz — és valljuk be őszintén: nagyközönségünk értetlensége is egyre nagyobb méreteket ölt ezzel a kultusszal szemben.

Kár lenne tagadni, hogy ez így van. Nemrégiben Kodály Zoltán; mesélt el nyilvánosan egy nagyon jellemző esetet. Egy koncertjén Bartók oly nagy sikert aratott saját szerzeményével, hogy még egyszer eljátszotta. A közönség nem számított erre (Bartók sohasem ismételt). Utána még nagyobb tapsvihar tört ki és a közönség a szintén jelenlévő Kodály, Zoltánt kezdte éltetni. A műsorban ugyanis következőnek Kodály szerzeménye volt feltüntetve. Nos, a tapsviharok ma sem sokkal meggyőzőbb erejűek.

A magyar zenehallgatók táborának széles rétegei viszont nyíltan bevallják idegenkedésüket. A következőkben ennek az értetlenségnek az okaira szeretnénk rámutatni, hogy lássuk: miért idegen számunkra Bartók zenéje?

Nem is szabadna ,,okok“-ról beszélni, mert csak egy oka van. A többi szervesen tartozik ehhez az egyhez. Nem anyanyelvűnk a magyar népzene, az a gyökér, amelyből Bartók muzsikája kivirágzik. Nem pentaton nótával altatgatott édesanyánk és később az iskolában is csak dur és moll muzsikát hallottunk. Nem is élvezzük Bartók dallamainak pentaton; fordulatait. Nincs ebben szépség, szoktuk mondogatni. Pedig nem a muzsika idegen, hanem a fülünk az.

De nem szokott hozzá a fülünk a magyar zene időtlenségéhez semr A „Kékszakállú herceg vára“ c. opera elejefelé pl. a vonósok egy hat hangból álló, ereszkedő motívumot húznak monoton egyformasággal, legalább 3—4 percig. „Az éjszaka zenéje“ c. zongoradarab egy öthangból álló akkord monoton megszólaltatására épül. Elejétől a végéig. Ugyancsak a Kékszakállúban az egész kincseskamra-jelenet alatt egy d-dur akkordot fújnak a trombiták (65 ütemen át!). Egy ismerősöm idegtépőnek minősítette ezt a muzsikát. Pedig nézzük csak, mit ír Lükő Gábor a magyar, népdalról: „A magyar zene nem tölti ki az időt, hanem csak egy részét, azután elhallgat. A zenei csendet símán elnyújtott hang fejezi ki.“ Alább: „A magyar ember sohasem siet, mert nem veszi észre az idő múlását és művészetében sem méri az időt. Zenéjében sem osztja egyenlő közökre, hanem akadálytalanul folytatja, egyes hangokat meg-megnyüjtva a változatosság kedvéért. Ilyenkor is az idő végtelen bőségét élvezi.“ Ó, ha ilyen zenén nőhettünk volna fel, nem sietnénk mindig annyira és nem rajonganánk a változatosért. Mernénk az időtlen időben élni és szépnek tartanánk Bartók muzsikájának monotóniáját, nem idegtépőnek.

Máskor viszont meg éppen vad ritmusával hökkent meg Bartók muzsikája. Egy pillanatig sem egyenletes ez a ritmus. Hol siet, hol meg egy szempillantást megakad és később halljuk a hangot, mint vártuk volna. Izgalmas, egzotikus, érdekes. A népzene bolgár-ritmusú táncai ilyenek. A

150