Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-03-01 / 3. szám
Nagyon szép mindakettő, tagadhatatlan, de nem is kettő ez, ha különbözik is egymástól, hanem ugyanegy nótának a variánsai. Szövegeik és dallamaik egyaránt rokonok, csakhogy az I. újabb fajta, városiaknak, idegeneknek tetszetősebb, a II. régibb, eredetibb forma. Az új stílusú nótában összeolvadt a réginek két strófája, képes jelentése pedig elrejtőzött. A régi stílusú nótában a gondolatpúrhuzámok nyilvánvalóvá teszik a tűz képes jelentését. Nem csak a szerelem lesz színesebb, melegebb a tűz lobogásától, hanem a tűz is másként lobog, jobban melegít, ha a lelke is benne van annak, aki rakta. Régi népdalainknak nevezetes sajátsága ez, a szimbólum és az emberi, lélek együttes, párhuzamos bemutatása. Ezért tagozódik legtöbb régi nótánk két egyenlő részre, s ha több strófából áll, azok is párosával csatlakoznak egymáshoz. II. sz. nótánk 2. strófájában már benne van az első strófa tanulságaként a szerelem és a tűz azonossága. Az első strófában csak Általánosságban beszél a nóta a tűzről is, szerelemről is, csak a másodikban válik személyes kérdésünkké mindakettő. Ott pesszimista hangulatba ringat, itt egyszerre fellelkesít a nóta, hiszen lobog a tűz. De a második strófa is kettő, pontosan két félre bomlik: a tüzkörüli két ember, a szerelmes társak között osztva ki a szerepeket. A költészet jelentése mindenestül képes, egyetemes jelentés, nem csak a materiális szimbólumok, mint példánkban a tűz, jelentenek lelki tulajdonságokat, hanem ez utóbbiak jelentése is kibővül. A szerelem itt már nemcsak két különnemű lény egymás iránti vonzalmát jelenti, hanem mindenféle lelkesedést, vonzalmat, szimpátiát akár materiális, akár szellemi tárgyak iránt, például szép tájak, városok, intézmények, vagy eszmék, célok iránt. Az eféle tüzeket is mind fel kell szítani időnként, különben elhamvadnak. * Mit tudunk meg mindebből az új stílusú I. sz. variánsból? A szerelemre egyedül a másik fél megszólítása (rózsám) enged következtetni. Pedig tele van ez is szimbólumokkal, — palota, eső, láb, köpönyeg, paripa, kert — mind ugyanolyan eleven, megragadó szimbólumai népköltészetünknek, mint a tűz. Aki nem ismeri őket, megint csak más, régi stílusú nótákból tanulhatja meg, miképen jelképezik az egyetemes emberi létet, nemcsak a valóságos esőn kinnrekedt emberét. Most még csak a nóták zenei sajátságairól váltsunk néhány szót. A II. nótának a dallama is két egyenlő félre bomlik, az egyik vékonyabb hangon szól, a másik vastagabban. A két féldallam megint két ellentétes részből áll. Az első sor (Megrakják a tüzet) dallama páros lábbal ugrál, a második sor (Még is elaluszik) meg féllábbal lép, a másikat csak utána húzza. A különbség nagyon feltűnő, mert a beszédtempóban (parlando) haladó dallamoknak minden páratlan hangja hangsúlyos, a párosak súlytalanok. A pároslábbal ugráló menetben tehát mindig hangsúlyos helyen lép fel az úi hang, a féllábbal lépőben viszont hangsúlytalan helyen. Zeneileg is kifejezi tehát a dallam első sora a tűz ropogását, a második meg csendes elalvását. A kétféle hangmenet egymás mellé állítása éppen olyan ősi sajátsága népzenénknek, mint a parlandó előadás, a pentaton hangsor (g, f, d, c, b, g), s az egyre vastagodó (ereszkedő) hang. Mindebből keveset találunk az I. sz. példán. Itt a 2. és 3. sor felel meg a régi stílusú dallam 1. és 2. sorának. Könnyű rájuk ismerni. Ugyanígy az 1. és 4. sor a régi 3 .és 4. sorának felel meg. A pentatónia is átváltozott. Futólag érint a dallam egy idegen hangot, az esz-t, viszont elhagy egy törzshangot, a bé-1. A kétfelé hangmenet és az ereszkedő irányzat eltűntek, a dallam két felének párhuzamossága helyébe szimmetria lépett. Lükő Gábor
