Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

pája pénztelenített, most a milliók is külfőldieskedni kezdenek. Gyönyörű megállapításai csak ma tetszenek meg szédítő méreteikben előttünk, amikor tisztázódott gyökérproblémánk és programmunkká vált a gyarmatosított magyarság felszabadítása. Azelőtt talán némi öntudattal írtam volna le, hogy programmunkká vált a gyarmat felszabadítása, de mióta a söjtöri kocsmában egy öreg paraszt szájából hallottam, hogy gyarmat vagyunk, csak pironkodássak

Hogy képzelte ezeknek a némely akadályoknak az elhárítását, végső fokon a gyarmat felszabadítását Berzsenyi? Ügy ahogy minden reformer, minden ifjú, ahogy mi: képzéssel, sőt hogy mégjobban kiábrándítsam magunkat a magunk módszeréből: „csinos idomítással.“ Nem merném ezt ilyen kategorikusan magunkra érvényesen kimondani, ha épp a Híradóban nem olvasom az Akarva örülök diagnózisát. Nem jókedvünkből, életünk természetes folyományaként élünk a népi formákkal, hanem csináltan, kultuszból. Jó, hogy végre csináljuk, de nem jó, ha sokáig így marad. Felbecsülhetetlen értékű jelenségek Berzsenyi látásai, de halál, ha dogmává merevednek bennünk.

A nép képzése, idomítása, még ha a legörökértékűbb eszmékre történik is: sikertelen és keserves művelet. Olyan mint a jambizált népdal. Berzsenyi bölcsen látja, hogy a legtermékenyebb föld termi a legtöbb gazt, hogy méltatlanul feledve és megvetve zsiványsággá lesz a becsületérzés, betyársággá a csinos büszkeség, ravaszsággá az okosság, de nem látja — lehetetlenség is volt 1830 körül látni — hogy ugyanezt a reakciót váltja ki a műveltségre való csinos idomítás is. Azt is csak! magunknak róhatjuk fél, hogy közvéleményünk Berzsenyi módjára még mindig elképzelhetőnek tartja a közinkbe tolt német gyarmatok, héncek és horvátok, hormjákok, szotákok, oláhok, bor és húsárús zsidók, taibász svábok és mazna németek tökéletes magyarokká és hasznos polgárokká idomítását.

A népképzeti elvek a sívár magyar paraszti gyermeknevelést igazolják, de ugyanakkor igényt támasztanak a XIX. század elején olyasvalamire, ami jó, ha a XX. század végére egyenesbe jut. Szabad művelődésre. Szabad: hiszen van-e klasszikusabb példánk e fogalomra, mint a Kölcsey orra alá dörgölt epigramma? Ha valaha lázadt valaki düh vei és sikerrel az idegenbesímítás ellen, az ő volt:

Kölcsey, megmérted lattal, póznával, icével Lelkemet és keskeny űrbe, időbe dugád:

Ah, de segélj rajtam, ketrecben kotlani készül!

„Tollat az orrába!“ Zápokat adjon úgy-e?

Ha valaki nem hagyta, hogy határtalan térben és időtlen időben héjázó lelkét ketrecben kotlassák, hát az ő., volt — inkább nem írt több verset.

Művelődés: hiszen van-e grandiózusabb kísérlet, mohóbb étvágyú és alaposabb emésztésű művelődünk, mint ő. Nem kell-e előtte alázatosan vállalnunk ránkszórt vádját:

Éveket átvirraszt a művész, mégse talál célt:

A pelyhes kis nép álmaiban kitanul.

Amit tegnap alig hallott, azt már ma tanítja:

Oh, mely kurta belük e hadarász uracsok.

139