Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-01-01 / 1. szám

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a nyomtatásban megjelent, máshol felgyújtott láncok, népi játékok, hímzések, dalok, mesék, stb. betanítása, lemásolása, ünnepi mutogatása távol áll a tervszerű művelődéstől s még csak a művelődési készség elindítását sem jelenti. A néphagyomány ápolásának, a népi műveltség tovább éltetésének, tudatosításának és erre az időszerű műveltség felépítésének mindenütt a helyi hagyományokból kell kiindulnia.

Mindez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy valamely községben elsősorban azokat a népdalokat énekeltessük, azokat a népi játékokat, azokat a táncokat, szokásokat élesszük fel, amelyek' ott éltek és amelyeket, ha a fiatalok már nem is, az öregek még ismernek. Ha ezt az elvet feladjuk, akkor meghamisítjuk a néphagyományt, mert elveszti legfőbb értékét, azt a sajátos vonását, amely éppen valamely kisebb vagy nagyobb népi közösséghez, tájegységhez fűzi. Ugyanez vonatkozik a népi műveltség minden területére. Főzőtanfolyamot csak akkor rendezhetünk valamely községben, ha ismerjük annak a községnek népi táplálkozását, ismerjük életformáját, gazdálkodását, tehát mindazt, aminek a táplálkozás függvénye. A gazdasági szakismeretek terjesztése, állattenyésztési tanfolyamok, kertészeti, gyümölcstermelési előadások tartása sem képzelhető el a helyi adottságok, az eddigi népi gyakorlat ismerete nélkül.

A parasztember gondolkozása, életformája eltér a városi emberétől. A városi ember, aki az iskolai műveltség hordozója, telteiben, munkájában inkább az összefüggéseket, az okokat keresi. Ezzel szemben a falusi embert a mult, a hagyományok kötik, az oksági viszonyt csak az életformáján belül keresi és a megszokottól való eltérésre nehezen adja magát. Gondolkozását is bizonyos megkötöttségek jellemzik. A parasztember képszerűen gondolkozik és gondolati képeit mindig a múltból, a múlt tapasztalataiból meríti. Életformájának, hagyományos világának változásait is csak a múlttal való azonosítás, hasonlítás révén képzeli el. Mindaz pedig, ami ezt az azonosítást, a múlttal való kapcsolatot kizárja, idegenkedést, tartózkodást vált ki benne. Ezzel magyarázhatjuk a különféle tanfolyamokon, előadásokon hallottakkal szembeni tartózkodást, bizalmatlanságot.

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a szabadművelődés feladata kettős: az egyik (és nem kevésbbé fontos, mint a másik) a népi kultúra számbavétele, megismerése, a másik pedig az erre felépített tervszerű és a' ma követelményeinek is megfelelő művelődési vágy felkeltése és kielégítése.

Nem tudunk elképzelni vármegyei szabadművelődési felügyelőt, járási vagy helyi vezetőt, aki nem ismeri annak a közösségnek műveltségét, tárgyi hagyatékát és szellemi hagyományát, amelynek irányítása éppen feladata.

A népi kultúra számbavételének legbiztosabb módja volna a néprajzi kataszterek elkészítése. Ez természetesen csak szakemberek közreműködésével képzelhető el. Ezek a kataszterek magukba foglalnák minden község rövid néprajzi leírását, emellett kiterjednének a szabadművelődés sajátos igényeire is. Az így szem előtt tartott szempontok szerinti kutatómunkának a következő kérdéseket kellene vizsgálnia:

a) melyek a népi kultúrának azok a tárgyi és szellemi javai, ame-