Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
ÚJ MAGYAR ÚT nekem is szigorúan kell eljárnom. A választás nem volt nehéz. A vonat minden megerőltetés nélkül jó pár száz kilométerre vitte közelebb a szökevényeket nyugat felé. Balatonbogláron még mindig ráérnek gondolkozni a következő lépésen. A vonat egy vasárnap reggel futott be a budapesti Keleti-pályaudvarra. A kis csoport feltűnést keltett szedett-vetett, partizánoktól kapott öltözékében. Az állomás-parancsnok szívélyes fogadtatása után autón szállították át a társaságot a Déli-pályaudvarra. Teljesen besötétedett, amikor kiszállottak a vonatból Balatonbogláron. Az elsötétített sétányon botorkálva minden pillanatban azt várták, hogy feltűnik az őrtornyok fényszóróinak fényében fürdő drótkerítés. Igen meglepődtek tehát, amikor megállották a “Savoy Hotel” előtt s ahová az ői'mester unszolására hamar be is léptek. Mintha magasrangú vendégek lettek volna, úgy sietett eléjük a portás és udvarias mozdulattal átvette szerfelett piszkos, szakadozott kabátjukat. Majd egy kitáruló ajtón keresztül, hosszú esztendők után először ragyogott feléjük egy ünnepélyesen megterített asztal, sok-sok üveggel megrakva. Felejthetetlen forró fürdő után került sor az ünnepi vacsorára, amellyel az internált francia tisztek és a magyar táborparancsnok várták a holland “újoncokat”. Másnap reggel a hófehér lepedőkkel vetett, igazi ágyban eltöltött éjszaka után, szemük elé tárúlt a Balaton kék vizével, a környező zöld dombok fehér házikóikkal — szemük nem tudott betelni a sok szépséggel! Ez első benyomásukat nem rontotta le később sem semmi. Hamar megismerték az “internálás” életét. Az internáltak a községben és akörül három kilométeres körzetben szabadon mozoghattak. A lakáshoz és ellátáshoz napi 12 pengő zsebpénz is hozzátartozott! Nemsokára sikerült érintkezésbe lépni a magyarországi holland kolóniával. Ezek a hollandok és magyar barátaik kezükbe vették az internáltak sorsát. Mindnyájan egy-egy öltözet ruhát kaptak, s rövidesen álláshoz jutottak. Jogukban állott ugyanis, hogy bárhol munkát vállaljanak, a hadiüzemek kivételével. Ebben az esetben teljes mozgási szabadságot élvezhettek s csak időnként kellett jelentkezniük a katonai hatóságoknál. Miután a mozgási lehetőség elősegítette az esetleges továbbszökési terveik előkészítését, nemsokára mindnyájan “elhelyezkedtek”. Az állás, a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt egyikőjüknek sem jelentett nagy megterheltetést, viszont a megélhetésüket sem biztosítatta teljesen. Erről még magyar barátaik gondoskodtak s a svéd követség is, amely a holland kormány nevében napi 16 pengőt juttatott a tiszteknek. A helyzet teljesen megváltozott és sokkal nehezebb lett, amikor márciusban a németek megszállták az országot. A magyar hatóságok semmit sem tudtak tenni tovább hivatalosan a holland tisztekért, de szemet húnyva, nem keresték és nem szolgáltatták ki őket a németeknek. Egy házmester feljelentése alapján ketten kerültek később a nyilasok kezére, akik haladéktalanul átadták a szerencsétleneket az SS-nek. A többiek szíves otthonra és menedékre találtak magyar barátaiknál. Még tavasz folyamán felvették a kapcsolatot a menekült angol és amerikai tisztekkel. A hollandok igen sokat segítették sorstársaikat, ugyanis a legtöbben jól beszéltek németül, s mint “németek” aránylag — 84
