Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
költészetére. A nyugtalan, sokat útazó és bolyongó Slauerhoff (1898-1936) szebb, jobb korokról, messzi időkről és messzi országokról álmodozik, de személyesebb, kevésbbé monumentális. Baudelaire szíve szerinti romantikus ő; életében átéli, verseiben érzékelteti a romantikus és mégis oly modern “spleen”-t, és a nirvánát, a megsemmisülést, az önmegsemmisítést keresi. Avatott kritikusok kettőjük közül ma Marsmant tartják nagyobbnak. Mi magyarok, abban a nyugtalan szellemben, mely őket fűti, mintha a távolban Ady árnyékát látnok. Lehetetlen egy nevezőre hozni e négy költőt s bár a két világháború közötti időszak mozgalmas szellemi élete most már mint zárt egység tűnik fel előttünk, ezt az egységet elemeire bontani, analizálni (még) nem könnyű. Hollandia magasfeszültségű viták, világnézeti csaták színtere volt, melyeknek erjesztő elemei és egyben főmozzanatai az expresszionizmus, a Nietzsche-kultusz, a fasizmus és a nyárspolgár elleni harc voltak, s melyekhez képest a mai ellentétek és csatározások elég sápadtnak látszanak. Későbbi korok e kor szellemét talán a legjobban tér Braak munkáiból fogják megismerni. Ez az élestollú, racionalista holland essayista és kritikus, minden nagyképűsködés és álszenteskedés ádáz ellenfele, aki 1940-ben a német bevonulás napjaiban vetett véget életének, energikusan boncolgatta és hevesen támadta egyrészt népe polgáriasságát és vallásosságát, másrészt a német nácizmust. Különös a kívülálló számára e korszak nagy szellemeinek majdnem beteges nyárspolgár-gyűlölete; néha már-már oly szisztematikusan és komolyan támadják ezt az életformát és a vele járó lelkialkatot, hogy az ember őket is szeretné ebbe az általuk annyira megvetett kategóriába sorozni. 1945-ben, a háború után, nagy volt a csend. Marsman, Slauerhoff, tér Braak már nem éltek, a még élők hangja pedig egyre idegenebből csengett az új generáció fülébe. Ebben a kevéssé mozgalmas atmoszférában született meg 1950 körül a legújabb holland költői irányzat, a “kísérletezők” (experimentelen) csoportja. Ők maguk “50-esek”-nek nevezték magukat s ez a név hadüzenetet jelentett. Botrányt szerettek volna csinálni, de ez nem sikerült; komoly ellenfél nem igen lévén, egy rövidéletű, általános felháborodás után gyorsan elapadt az ellenállása, s ha gyakran nem is érti meg őket a közönség, jelentőségüket, kvalitásaikat nem vonja kétségbe senki. Nehéz már ma megmondani, mi lesz maradandó az alkotásaikból. A legtöbbet a sajtó révén Lucebertről hall a nagyközönség, akinek verseiben a szójátékok, nyelvi kísérletezések és képasszociációk gyakran feketén vigyorgó, de néha egyszerűen mulatságos humorral párosulnak. Ami nem sikerült elődeiknek, azt megvalósították ők: Rimbaudra, a szürreálistákra, Michauxra, Charra hivatkozva, megbontják a nyelv rendjét, költői hierarchiáját (szerintük bármiről lehet beszélni, bármilyen szavakat lehet használni egy versben), és a költői képet és a szó zenéjét kiáltják ki egyedül mérvadó kritériummá. A “kísérlet” szót természettani értelmében akarják használni; el kell tehát vetni minden formai és tartalmi “a priori”-t, kiindulópont a nullpont. Nevük után ítélve azt hihetnők, hogy a “kísérletezők” jelenlegi munkájukat csak átmeneti stádiumnak tekintik; egyelőre azonban nehéz ezt megállapítani, és e költők maguk e szempontból mindmáig még elvi felvilágosítással sem szolgáltak. Ifi. KIBÉDI VARGA: Modern holland költészet — 75 —
